vulkántúra 2006
5. Börzsöny Vulkántúra – 2006. december 9.
Szerző: cejas
Börzsönyi Vulkántúra beszámoló
Közvetetten kért meg Kékes barátom, hogy feltétlenül írjak beszámoló a Vulkántúráról a topicba, hiszen ő sajnos nem lehetett jelen. Bár nem szokásom beszámolókat írni, respektálom a kérését.
A túrát megelőzően szó esett arról, hogy Messnerrel esetleg pénteken felmegyünk, hogy másnap frissen kezdjük a túrát. Végül azonban kiderült, hogy Joe lábsérülése nem olyan komoly és bevállalja a túrát. Így esett, hogy szombat reggel hárman Joe autójával felkocsikáztunk Királyrétre. Az első pozitív esemény aznap reggel az volt, hogy sikerült időben lekanyarodni a 2/a-ról és nem meglátogatni Katalinpusztát…
A rajt helyszíne a korábbi évekhez képest kissé megváltozott, de elég hamar rábukkantunk. Goodlooking rohangált fel és alá, látszott, hogy még nem igazán az indulás jár a fejében, pedig legutóbb említette nekem, hogy a tavalyi seprűséget idén szívesen lecserélné egy jó teljesítési időre. Oszi, mint szervező ellátott jó tanácsokkal, hogy fényképezzek sokat; megbeszéltük, hogy azért nem biztos, hogy az előző évekhez hasonlatos csodálatos panorámában gyönyörködhetünk idén is, hiszen az idő elég párás és enyhe volt.
Szerencsére másként alakult.
Szokásos tempóban indultunk, Messnert – aki életében először járt a Börzsönyben, és először tt-zett velünk – kicsit meglepte és értetlenül fogadta, hogy, idézem: „miért kell az első hegyre 7-es átlaggal felrohanni”. A szokásosra is rá kellett tennem, mert a napfelkelte gyönyörű volt a hátunk mögött, de a fák takarásában lehetetlen volt szép képet csinálni róla. Végül a Nagy-Hideg-hegyre felérve felrohantam a csúcsra. Ahogy kisütött a nap és egyre melegebb lett – és persze a mászástól is – hirtelen két pulcsimtól szabadultam meg. Fent a szél meglehetősen erősen fújt, viszont ennek köszönhetően szebb kilátásban lehetett részünk. Királyrét felé visszapillantva a völgyekben köd kanyargott, a hegyoldalak narancssárga színekben pompáztak, a távolban pedig a Naszály tömbje kandikált ki a köd takarásából.
Messner végül 20 perc hátránnyal érkezett, és egy kis frissítő elfogyasztása után tovább is indultunk. Messner panaszkodott, hogy talán mégsem bakancsban kellett volna jönnie, mert nagyon nehéznek találta. Valószínűleg az ismeretlen hegyek is kellemetlen hatást gyakoroltak a moráljára, mert elég sűrűn átkozódott a Rakodó után is. Ennek megfelelően gyakran megállt az emelkedőkön, azt javasolta, hogy menjünk tovább nyugodtan, megbeszéltük, hogy a célban úgyis találkozunk.
A Csóványos alatt így elváltunk Messnertől és Joe-val haladtunk tovább. Joe elég jó kondiban érezte magát, de valahogy nem haladtunk olyan könnyedén. Nem mintha idén is tervbe vettem volna a 8 óra alatti beérkezést, ráadásul az északi oldalon tomboló szél igencsak „átfújta a fejünket”.
Magosfánál a nemzeti park őrétől személyesen kaptunk pecsétet. Éppen a havasi cincért ábrázoló zászlóra csodálkoztam rá, amiért cserébe kaptunk egy-egy nemzeti parkos matricát (mivel kitaláltuk a rovar nevét). Később kiderült, hogy Vadamalac is kapott egyet, tőle megkérdezték, és végül helyesen válaszolt. Gethétől viszont senki nem kérdezte meg, pedig tudta… Ezúton őszinte sajnálatunkat fejezzük ki. 🙂
A VILATI-nál pihenőt tartottunk, majd az újdonsült tanösvényen haladtunk, amelyet nagyon szépen megcsináltak. Kissé be is kavart az egyik helyen a sok zöld T betű, de ráakadtunk a piros sáv jelzésre. Már Jancsi-hegy alatt pihenőt kellett tartanunk, amely megismétlődött Hollókőn és a Kövirózsáson is, ahol egy ellenőrző pont várt minket. Eredetileg a Salgóváron kellett volna találkoznunk vele, ám elmondása szerint nem volt kedve felkullogni oda, így a Kövirózsás maradt, ahol munkakutyájával pecsételgetett. (Állítólag ez a kutyus
pecsételésre lett kiképezve, és már kölyökkora óta pontőr-kutyának nevelték. 🙂 )
A gerincen futottam össze a nap folyamán először Vadmalaccal és Tibettel, akik csúcsokat gyűjtöttek kiegészítő tevékenységként… Joe-val azon morfondíroztunk, hogy melyik hegy lesz igazán kedvére Messnernek, és melyik alatt fogja a legmocskosabb szitkokat szórni. Aki még nem járt ezen a gerincen, azt bizony érhetik meglepetések, a Mátrában a Múzsla gerince hasonlítható hozzá a leginkább, itt viszont jóval több „pukli” található.
Lefelé találkoztunk néhány fiatallal, akik sátrastul vonultak a Salgóvárra. Köztük volt Télapó is teljes felszerelésben: sapka, piros kabát, piros nadrág és túrabakancs (?!). Sikerült egy közös képet csinálnuk vele, és
megígertettük vele, hogy jövőre kevesebb virgácsot hoz nekünk.
A Magyar-völgy előtt Vándorköszörűs rohant el mellettünk, éppen Csanyáékat készült utolérni, pontosabban a fél órás különbséget tartani, aminek jutalma a célban egy hazakocsikázás volt. A Magyar-völgyben az előző évekhez képest semmi nem változott: a pontőrök ismét kitettek magukért. Bár a tavalyi évben mintha még
durvábban nyomták volna, idén hiányzott a Becherovka és a whiskey, a házipálesz a konyak és a sör viszont a helyén volt, akárcsak a kártyapakli az asztal közepén. Pihentünk egy keveset, jól belaktunk almából. Ismét megjött Vadmalac és Tibet, Vadmalac ellátott néhány fontos információval a Börzsöny túramozgalmaival kapcsolatban. Sétálós bácsiék is megérkeztek.
A pontőrök találtak egy igazolófüzetet az asztalon, ha jól emlékszem valamilyen Tiboré lehetett (mindenesetre férfi volt az illető). A pontőr azon nyomban el is rikkantotta magát, de az ott pihenők között nem volt ilyen nevű túrázó. A pontőr erre még hangosabban kiáltotta el magát. Az éppen távozóban lévő Vándorköszörűs, úgy 30 m távolságból bizonyára csak foszlányokban hallotta, ezt a számára bizonyára érdektelen információt. Mindenesetre megfordult és visszakiáltott, hogy „Az enyém megvan!”. Ha nem ismertem volna korábban Vándorköszörűst, akkor ettől a pillanattól nyilvánvalóvá válhatott volna számomra, hogy Vándorköszörűst bizony nem Tibornak hívják. 🙂
Jókedélyűen hagytuk el a pontot, nálunk jobb kedéllyel csak a pontőrök lehettek az idő múlásával és az üvegek tartalmának fogyásával. (Messner később arról számolt be, hogy túl jól érezték magukat…) A kék sáv jelzésen való haladást nehezítette a sár és a bedőlt fák. Szép kis tarvágás ékesítette a hegyoldalt. Nagy-Hideg-hegyre saját tempóban érkeztem, a Hanák-réttől felfelé se előttem, se mögöttem nem volt senki, pedig itt tömegben szoktunk „szenvedni”.
Ismét utolért Vadmalac a nap során már harmadszor. A turistaházban megpihentünk egy keveset, bevártam Joe-t. Kár volt. Joe-ról tudni kell, hogy akármilyen nehézségei is vannak a túra folyamán az utolsó 3-4 km-t hetes átlagnál lejjebb nem adja. Tudván azt, hogy lejtő következik biztos lehettem benne, hogy loholnom kell utána. A helyzetemet tovább rontotta, hogy elindulásunk után nem sokkal rám jött a szükség, így lefelé a kirándulókat kerülgetve rohangáltam, éppen az aszfaltos rész előtt sikerült őt utolérnem. Egyik túratársunkkal értekezett, aki már befejezte az OKT-t és éppen a DDK-ba készül belekezdeni. Mindjárt meg is beszéltük, hogy mennyire kedveljük a susnyás útvonalakat.
A célban Oszi arról faggatott, hogy mikor lesznek láthatóak a képek a neten. Jót ücsörögtünk, Messnert vártuk. Eléggé éhesek voltunk, de gondoltuk Messner is az, így vártunk és vártunk… Egy hölgy toppant be az ajtón egy hatalmas tálcával, rajta, hmmm…. az illatból ítélve egy-két-három-sok adag brassóival és átviharzott a termen a túlsó ajtón távozva. Minket pedig ott hagyott az illattól kábultan, kínunkban találgatásokba bocsátkoztunk az étel fűszerezettségét illetően. Befutott SC, Magyar Pityu, Béla bácsi, öregek és fiatalok vegyesen, csak Messner nem akart megjönni.
Megjött a fekete puli, gazdájával, akiket a túra során sokszor előztünk meg – a pihenések miatt. Jancsi-hegyre felfelé éppen levélgyűjtési akciót tartott a kutyus, most azonban inkább sáros volt. Szegény pulit egész túrán azzal hülyítettük, hogy hol hagyta a nyáját. A célban ez is kiderült.
Balázs bácsi toppant be a terembe, mire a puli egyből hangos ugatásba kezdett és csúnyán morgott is Balázs bácsi felé. Sőt, Balázs bácsi békítő közeledését is éles csaholással utasította vissza. Így derült ki, hogy minden bizonnyal Balázs bácsi volt a birkatolvaj… 🙂
Jé, befutott Messner, valamivel több mint egy órával a célbaérkezésünk után. Rögön meg is kérdeztük, hogy hogy tetszett neki az útvonal. Oszi társaságában azonban úgy látszott nem mer nagyon szitkozódni, elég vidámnak tűnt. Hát persze! Benyomott egy bablevest a Nagy-Hideg-hegyen, a gonosz… mi meg itt éhezünk.
Ráadásul Gethét is meg kellett várnunk, aki csatlakozott hozzánk a hazafélé úton.
Ákos bácsi büféjében felfaltuk és egekig magasztaltuk a virslit és a teát, félreérthetlen utalásokat téve „más” virslik minőségére. 🙂 (Bocs. Aki akarja érti.)
Hazafelé úton Gethe boldogított minket egy-két viccel, de a lexikononunkat otthon hagytuk, így sokszor el kellett nekünk magyaráznia, hogy mi is a vicc… Nem is csodálkozhatunk azon, hogy Joe igencsak fontolóra vette, melyik falu határában tegye is ki Gethe barátunkat. Lehetőleg olyan település határában, ahonnan a
lehető legkésőbb ér haza… Gethe tovább rontotta helyzetét azzal, hogy a körforgalomba való behajtás és az indexelés témakörét helyezte társalgásunk középpontjába.
Végül Gethe megúszta, és mi is rendben hazaértünk.
Kicsit furcsa volt így, októberi időjárási körülmények között a Vulkántúra, fehér szín nélkül. De mint mindig, idén is kifárasztott és gyönyörködtetett.
Képek holnap a http://cejas.fw.hu honlapon.
Szerző: CanisLupus
Vulkántúra
Tavaly 7:13-at mentünk Csanyával, az idei ambicióm 6:30-7 óra közötti beérkezés volt. Ehhez képest a Fekete-völgyig (17 km) elfelejtettem enni, így aztán a Hollós-tető és a Salgóvár megmászása közben nem keveset szédelegtem. Szerencsére sikerült magam helyretenni, de menthetetlenül lelassultam. A Magyar-hegyről jó volt a gurulás, de a völgyben az egyébként jól futható dózerúton egyetlen porcikám sem kívánt futni. A Nagy-Hideg-hegyről lefelé aztán volt még egy kis demoralizáló elkavarás, de végül is szép nyugodt tempóban lecsorogtunk a célba. A vége 7:04 lett, most ennyi volt bennem.
Amúgy gyönyörű idő volt. Kicsit túl is öltöztem: bőven elég lett volna a vékonyabbik nadrág, a hosszú ujjú polár helyett pedig a mellény. Nem baj, ez is tanulság.
Eredetileg úgy tervezetem, hogy ezzel a túrával kezdem meg a jövő évi alapozást. Azóta meggondoltam: inkább ez volt befejezése az idei szezonnak 🙂 Jöjjön egy kis pihenés legalább az év végéig.
A Börzsöny csodálatos volt, mint mindig. Ha kora reggel volt is egy kis párásság, a napsütés és a szél kisöpörte, és fantasztikus kilátás volt az útvonal szinte minden pontjáról. Továbbra is nagy kedvencem a Vulkántúra.
Köszönöm Csanyának a társaságot.
Lupus
Szerző: emdt
Újra elmentünk a Börzsönyi Vulkántúrára. Szerencsére idén nem kellett egyedül mennem, Ricsi elkísért. A tavalyi és tavaly előtti túra is jól sikerült, ezért akartam idén is elindulni. Az évszakhoz képest enyhe idő miatt sejteni lehetett, hogy egy dekányi havat sem fogunk találni a magasabb csúcsokon, ellentétben az előző két évvel. Későn indultunk, 8.10-kor, de még így is hajnali hatkor keltünk. Királyrétre 8 körül gördültünk be, azonnal neveztünk, majd neki is vágtunk a 43 km-es távnak.
Úgy látszik a tavalyi útvonal se tetszett a szervezőknek, mert ismét variáltak a túra első szakaszán. Tavaly a Vasfazék völgyből a Magas Taxi turistaház felé vezetett a túra és onnan a Rakodóhoz. Most a völgyből fel kellett menni Nagy-Hideg-Hegyre és onnan indult a körtúra. Ez a kis kitérő 150 méteres plusz szintkülönbséget jelentett a túrán. A Vasfazék völgyig hamar eljutottunk, de onnan a Nagy-Hideg-hegyre már nehezebben másztunk fel. A tavalyi évekkel ellentétben idén szép időnk volt, a nap már akkor sütött mikor a Nagy-Hideg-Hegyre felértünk, de azért a mélyebb részek ködbe és párába burkolództak.
Kifáradva léptünk be a turistaházba, majd miután pecsételtünk egyből indultunk tovább. A múltkor akadtam a neten egy jelvényszerző mozgalomra,a címe a Börzsöny csúcsai, amelynek keretében a Börzsöny 27 csúcsát kell felkeresni. Az egyik természetesen a Nagy-Hideg-Hegy volt, és ha már ott voltunk felmentünk a csúcskőhöz, hogy megnézzük kinek az emlékére állították. Ez volt ugyanis a kérdés az igazolófüzetben a csúccsal kapcsolatban. Egy fickó állt a csúcskő mellett, aki egyből azt mondta, hogy írjuk be a füzetbe a nevet. Rákérdeztünk, ő ezért van itt, hogy ezt ellenőrizze és igennel felelt. De sajnos az ő és a mi humorérzékünk halmazainak metszete üres halmaz, ezért rohadtul nem értettem, hogy most komolyan gondolja vagy csak viccel. Végül otthagytuk, a lényeg hogy tudjuk a nevet.
Innen a Rakodóig ereszkedtünk, majd a Csóványosra tartó piros sávot követtük. Tavaly számomra itt volt a holtpont, nagyon kifáradtam, de idén valahogy jobban ment. Talán a jó idő, talán nem voltam annyira fáradt, a lényeg hogy elég hamar elértük a csúcsot. A Tátralátó pontnál nem láttuk a Tátrát, de hát ez van. A csúcson ettünk ittunk, ráadásul a toronyba is fel kellett menni, hogy megtudjuk jelvényszerző mozgalom Csóványosra vonatkozó kérdését, amely azt tudakolta, hány lépcsősor visz el a tetőre. Tavaly itt volt az ellenőrzőpont de idén arrébb helyezték. Újra találkoztunk a humorzsák emberrel. Kérdezni kezdett a túráról minket, hogy mennyi és milyen nehézségű szakasz van hátra. Rendesen útbaigazítottuk, pedig igazán viccelődhettünk volna vele mi is.
Innen az emlékeim szerint végig lefelé haladunk a Fekete-völgyig, ami 7 km. De először azért feltértünk Magosfára, ahol szintén meg kellett keresnünk egy zöld számot. Kis keresgélés után rá is akadtunk. Fújt a szél rendesen, de a nap továbbra is sütött. Még Magosfa előtt elértük a következő ellenörzőpontot, és innen egyhuzamban, szinte megállás nélkül haladtunk a völgy irányába. A messzeségben délnyugat felé látszott az a gerinc, ahol majd végig kell haladnunk visszafelé. A nap kifejezetten erősen sütött. Néha akadt egy-két rövidebb kaptató, de azért javarészt lefelé haladtunk, néhol egészen meredeken. Hiába, a majdnem 600 méter szintkülönbséget valahogy le kellett tudnunk.
Aztán végre leértünk a völgybe. Mennyivel másabban festett így napsütésben, mint tavaly a ködben. Pecsételtünk, majd leültünk egy padra és ettünk. Azaz a krichard evett én csak narancsot és csokit toltam. Szerencsére tudtunk vizet venni egy falicsapból. Hülye voltam, mert igazán ehettem volna zsíros kenyeret, amit a szervezők adtak, de nem tettem. Amit később nagyon megbántam.
Elindultunk a második felvonásra: végig a Jancsi-hegy-Hollókő-Salgóvár-Magyar hegy gerincen. Az első szakaszban a gerincig kaptattunk fel majd megkezdtük utazásunkat. Már ez első hosszas emelekedő után éreztem hogy fáradok. A gerincről tudni lehet- azaz mi már tudtuk-, hogy végig hullámvasutazik: egyszer fel aztán le. Minden egyes emelkedőnél éreztem, hogy kivagyok és kimerültem. Folyton megálltam, ettem ezt-azt és időszakosan jobban is lettem. Mivel már tudtuk mi vár ránk ezért tudtuk hogy a Hollókő még messze van, de végül csak felértünk. Tiszta idő fogadott, amiben se tavaly, se tavalyelőtt nem volt részünk.Most tisztán látszottak a szemközti hegyek, a nap sütött; remek kilátóhelyen álltunk meg pihenni. De nem töltöttünk sok időt itt sem, indultunk tovább.Már csak a Salgóvárra, kellett felhágni a meredek emelkedőn; a Magyar-hegyig egy enyhén, de szinte végig folyamatosan emelkedő szakasz vezetett. A turistaút nem visz fel a csúcsra, ezért a felmentünk és megnéztük a jelvényszerző mozgalom kérdésére a választ. Innen már csak a Magyar-völgybe kellett lemennünk és kezdődhetett az utolsó felvonás. A völgyig az 5 km-t hamar lenyomtuk a nap továbbra is sütött és itt szerencsére nem voltak nehéz lejtők. Hamar le is értünk. A vízünk elfogyott és úgy tudtuk, hogy a völgyben valahol lehet majd vizet venni, de pechünkre ez nem a pontnál volt. Nem voltunk nagyon szomjasak, de azért jól jött volna egy kis víz az utolsó szakaszra. Azt mondták a ponton, hogy feljebb van forrás. Elvettünk egy-egy almát, majd indultunk tovább. Innen már csak 14 km-t kellett a célig megtennünk és abból csak a fele ami vészes, ennyi kell, hogy feljussunk újra a Nagyhideghegyre. Szerencsére ennek a távnak a fele egy alig emelekedő földúton haladt és elég gyorsan tudtunk haladni.
A 2350 méteres szintkülönbségű túra teljesítésére 12 óra állt rendelkezésre és mi javában belül voltunk ezen a szintidőn, úgyhogy nem kellett emiatt aggódnunk. Aztán rátaláltunk a Katalin forrásra, amelynek sziklatömbjébe bele volt vésve : \”Befoglalva 2001\”. Gondolom ez annyit jelent, hogy akkor csinálták meg a forrást használhatóra. Gyorsan feltöltöttük a vizesköcsögöt, ittunk és továbbálltunk. Innen a földút már meredekebben haladt tovább és újabb másfél kilométer után tértünk le róla. Itt van egy eléggé kellemetlen, meredek, szedresen átvezető szakasz, amely szerencsére elég rövid. Hamar felértünk, majd megkezdtük a menetelést a Hanák-rét irányába Eléggé besötétedett, de még nem vettük elő a juhi által kölcsönadott fejlámpákat. Elhaladtunk a rét majd a Kis-Hideg-Hegy mellett és mikor elértük az utolsó, meredek szakaszt, megettük az utolsó maradékokat. Ez a kaptató kb 500-800 méter hosszú, de elég kemény. Itt már teljesen sötétben haladtunk úgyhogy szükségünk volt a lámpákra. Végre felértünk a házhoz, majd ma már másodszor pecsételtümk itt. Nem töltöttünk sok időt most sem a házban, hanem nekivágtunk az utolsó hét kilométernek. A Magas Taxi turistaház előtti réten még pecsételtünk egyet, majd sietve továbbindutunk. Több túrázó is összejött ezen a szakaszon, a lámpák fénye keresztül-kasul szelte az erdő sötétjét. Végig lefelé haladtunk a már mindkettőnk által ismert piros sávon, beszélgettünk és hamar le is értünk a nyiladékba, majd az utolsó pár kilométer megtétele után már át is vettük az emléklapot és kitűzőt. Se tavaly se tavalyelőtt nem ettünk/ettem virslit, de most elhatároztuk hogy betérünk a büfébe. A virsli és a tea benne foglaltatott a nevezési árban természetesen. Mindkettőnknek nagyon-nagyon jólesett a friss zsemlés egy pár virsli és a cukrozott tea.
Az idei vulkántúra is jól sikerült, jól éreztük magunkat, az időjárásra és a szervezésre semmi panaszunk nem lehetett és még a krichard térde sem fájt ráadásul egész jó időt futottunk. Csak igazán lehetett volna valamicske hó.