A vulkánosság utáni évmilliók

A bádeni vulkáni fedő

A miocén vulkánok lábainál szubtrópusi tenger hullámzott. A mai Magyarország nagy részét beborító tenger a Földközi-tengeren át a világtengerekkel is összefüggésben volt. A tenger élővilága látványos maradványokat hagyott maga után, főleg korallokat, csigákat, kagylókat, rákokat. A bádeni emeletben jelentősen előrenyomult a tenger, és a mainál alacsonyabban lévő területeket is elöntött, többek között a Börzsöny peremi részeit, miközben a Magas-Börzsönyben még zajlott vulkáni működés. (A peremi területek ekkor a vulkáni összlet súlya miatt süllyedő vidéknek számítottak.) A legmélyebb helyzetű süllyedéken keresztül (Szob felől) a Börzsöny déli részét is elérte a tenger, és megkezdődött képződményének, a lajtamészkőnek lerakódása.
A keleti hegységperem vulkanizmust követő üledékes képződményeinek legjellegzetesebb kifejlődése a lithothamniumos lajtamészkő, amelynek előfordulása Szokolya környékén ismert. (A falu közelében lévő vasas, kovás, hévforrásos nyomok a bádeni tengerelöntés előttiek.) A keleti peremen ezen kívül csak Diósjenő mellett ismert egy kisebb lajtamészkő folt, vagyis itt hamarabb megtörtént a bádeni tenger regressziója, és megindulhatott a szárazföldi üledékképződés.
A nyugati hegységperemen ellenben mindenhol jelen van a bádeni tenger üledéke. Képződésük a vulkanizmus befejező szakaszában már folyt, és az igen tagolt partvidéken változatos fáciesek keletkeztek. Előfordulásuk hézagosságában az Ipoly letaroló működése és teraszrendszerének kialakulása döntő jelentőségű volt. A rétegvulkáni működésben beálló kisebb szüneteket az agglomerátum aljzatra települt erős vázú korallok jelenléte igazolja. A fedőben lévő lajtamészkő a vulkanizmus befejeződését jelenti. Egyik jellegzetes és híres kifejlődése a – a perőcsényi Templom-domb mellett – a kemencei Gomb-hegy, ahol az andezitkonglomerátumra (andezitkavics tufás kötőanyaggal) korallos, lithothamniumos, osztreás, majd pernás padok következnek. Erre finom tufás, homokos, andezites rétegek települnek, amelyek fokozatos mészkőpad közbetelepülésekkel lajtamészkőbe mennek át. A Kemence és Perőcsény környékitől eltérő kifejlődésű az Északi-Börzsöny (Bernecebaráti) bádeni emelete, mint ahogy különböznek egymástól a Nagybörzsöny-Ipolytölgyes és a Letkés-Leléd tengeröböl lajtamészkő típusai is. Utóbbiakban a lajtamészkő különböző fáciesű homokos, homokköves, agyagos, márgás, vulkanogén anyagú tagjai különböztethetők meg. A szobi tengeröbölben három kőzettípus van: 1. lajtamészkő, 2. sárga durvább szemű homok, 3. szürkés finomszemű homok. A nyugati perem ezután szárazulattá vált, ahol szárazföldi andezitanyagú durva konglomerátum, kavics, homok képződött.
A hegység déli oldalának képződményei közül ugyancsak a lajtamészkő az uralkodó homok, homokos agyag anyagú fáciesekkel. A lajtamészkő a bádeni (tortonai) emelet végével történő szárazulattá válás és az erózió miatt csak kisebb foltokban van meg (Zebegény, Törökmező, Köves-mező, a Hegyes-tető oldalában 400 méter magasságban). Felső részében főleg kvarc-, alárendelten biotit-amfibolandezit-kavicsokat tartalmaz, és gyakran mészkötőanyagú konglomerátumba megy át.

Posztvulkáni tektonikus mozgások

A tűzhányó működésének befejeztével – elsősorban felépítő kőzeteitől és a mindenkori éghajlattól függően – megindult a vulkán pusztulása. Leggyorsabban és legerősebben azonban a vulkánosságot kísérő tektonikai mozgások alakíthatták át. A felszínre nehezedő hatalmas vulkáni felhalmozódás súlytöbbletének nyomóhatása következtében, még a vulkáni tevékenység befejeződése előtt, a bádeni emeletben megsüllyedt a Börzsöny. Szádeczky Kardoss Elemér szerint a kiürült magmakamra következtében hirtelen, Kubovics Imre számításai alapján a fekü üledékes kőzeteinek rétegtömörülésével fokozatosan.
Mivel vulkáni hegységeink ellentétesen mozgó – emelkedő, illetve süllyedő – területek határán keletkeztek, ez a körülmény sajátos aszimmetriát eredményezett. Balla Zoltán vulkáni rekonstrukciója során olyan szintvonalas térképeket készített, ahol a lefelé futó gerincek azonos magasságú pontjait összekötötte, így megkapva a gerinceket burkoló kúpfelületet. Szembetűnővé vált egyrészt, hogy a belső gerincgyűrű keleti oldalán 200 méterrel nagyobb magasságok vannak, másrészt, a belső keleti rész lejtői laposabbak, mint a belső nyugati részé. Ezt úgy értelmezte, hogy a paleovulkán kibillent helyzetben van, s fekvője nyugat-északnyugat felé lejt. A kibillenés ténye összhangban van azzal, hogy keleten a vulkáni összlet fekvője, nyugaton pedig annak fedője van a felszínen, közel azonos tengerszint feletti magasságban.
A Börzsöny tehát a posztvulkáni emelkedés során megbillent, így aszimmetrikus megjelenésű. Egyébként ezzel magyarázható a rétegfejeken kiformálódott keleti lejtők meredekebb volta, valamint a réteglapokon létrejött hosszú, enyhe lejtők a hegység nyugati oldalán. A legjobban kiemelt sávról, a Börzsöny keleti pereméről a vastag vulkáni összlet letarolódott, ennek következtében az eredetileg a mélyben rejtőző szubvulkánok a felszínre kerültek.

A szarmatától a pleisztocénig

A miocén szarmata emeletében tovább folytatódott a tenger visszahúzódása, a Kárpát-medence elzáródása a világtengerektől. Időnként szűk szorosokon keresztül még helyreállt az összeköttetés a Földközi-tengerrel, de ilyenkor is sok-sok áttétellel. A szarmata emelet éghajlatában egy lassú hőmérsékleti visszaesés tapasztalható (2ºC), az évi csapadékösszeg viszont 870 mm-ről 1500 mm-re nőtt. Maga a Börzsöny szárazulat volt, ahol tovább folyt a szárazföldi felszínformálódás. Az éghajlati adottságokból következik, hogy a hegység felszínformálásában az alacsonyabb részeken a pedimentáció, illetve a tengerparti területeken az abrázió volt jelentős. A magasabb részek az erózióbázis fölé emelkedtek. Ezeknek lejtőit sűrű patakhálózat pusztítja a vulkán kialvásától kezdődően napjainkig.
A geomorfológiai inverzió a pannonban (11,5-5,4 millió év) teljesedett ki: mind nagyobb arányokat öltött a medencék süllyedése, és a hegységek emelkedése. A Börzsönyben legintenzívebben a hegységperem formálódott. A legszebben és legszélesebben a nyugati, az északi és a keleti perem hegylábfelszíne fejlődött ki, minthogy kialakulásukhoz itt volt a legkedvezőbb az eredeti kiindulási felszín (vulkáni hegylábak), valamint a kőzetfelépítés (vékonypados rétegvulkáni szerkezet). A Börzsöny nyugati részén ezt még a tengermarás is előkészítette, ugyanis a felsőpannon beltenger abráziós szinlői készen kínálták a kiindulási felszínt, s valósággal predesztinálták arra, hogy viszonylag gyorsan pedimentté formálódjon ez az oldal. Az aszimmetria a hegylábfelszínek kifejlődésében is határozottan tükröződik, a nyugati oldalon szépen fejlettek, hosszabbak, felső szakaszuk enyhébben lejt, mint keleten, nyugaton a hegylábnál egy-két kilométer hosszan is szikla hegylábfelszínek, majd laza üledékeken glacis-ként folytatódnak. Keleten viszont a meredek andezitlejtők lábánál a vulkáni képződményektől megfosztott üledékes kőzeteken csak glacis-k alakulhattak ki. Magán az andezithegységen csupán foltokban formálódtak keskeny pedimentek. A kaldera belsejét a szikla-hegylábfelszínek uralják, bár a nagyobb magasságnak megfelelően mély völgyekkel erősen felszabdalva. Ezek ismét más típust képviselnek, felső szakaszuk a kaldera belső peremén meredek, az alsó viszont csak pár fokkal lejt, s természetesen csak szikla-hegylábfelszínek. Az egyedi rétegvulkáni kúpok pedimentjei is jellegzetesek, csak összehasonlíthatatlanul kisebbek.
A pliocénban (5,4-2,4 millió év) aztán tovább folytatódott az intenzív emelkedés. Ennek oka, hogy a Kárpát-medencét létrehozó tágulásos folyamatokat, az utóbbi néhány millió évben térrövidülés váltotta fel. Ezt elsősorban a tőlünk délre lévő Adriai-mikrolemeznek az óramutató járásával ellentétes irányú forgása váltotta ki, de hasonló erőhatással számolnak keleten, ahol az Európai-lemez tolódik a Keleti-Kárpátok alá, illetve a Cseh-masszívum irányából is. E háromirányú nyomóerő hatására a medence tágulása megállt, majd megindult annak fokozatos összenyomódása. A földkéreg nagy hullámhosszú gyűrődése a magyarázat arra, hogy miközben az Alföld és a Kisalföld tovább süllyedt, a hegységek kiemelkedtek.

A Duna megjelenése a területen

A legtöbb kutató szerint a Duna a pliocén végén jelent meg a Visegrádi-szorosban, de vannak olyan vélemények is, miszerint a legidősebb pleisztocénban. Az első elképzelést támasztják alá a Pesti-síkság legidősebb kavicsai, amelyek a pliocén (rusciniai-csarnótai korszakok) folyamán halmozódtak fel, az utóbbi elképzelés hívei az ezüsthegyi kavicsokra hivatkoznak, amelyet a Duna rakott le a Vasi-Hegyhát nyugati felében és a Móri-árokban a pleisztocén elején. A Duna, mielőtt Visegrád és Nagymaros felé vette volna az irányt, Dévénytől délnek tartott, ám a Keszthely-Gleichenbergi vízválasztó kiemelkedése és a Kisalföld megsüllyedése miatt kelet felé keresett utat magának. Eleinte átlósan északnyugat-délkelet irányban folyt át a mai Kelet-Dunántúlon, de a további emelkedések miatt még inkább keleti irányt vett fel különböző tektonikai vonalak segítségével, végül elérte a mai Dunakanyart.
Ekkor a dél-börzsönyi és a visegrádi vulkáni terület még alacsony andezites dombságnak számított, a Duna pedig oldalazó bevágódással, sok hordalékot szállítva alakítgatta azt. Miközben a terület az utolsó két-három millió évben 200-300 méternyit emelkedett, a Duna az emelkedéssel lépést tartva mély, teraszos völgyszakaszt vésett ki. Ez azért volt lehetséges, mert elegendő eséssel – energiával – rendelkezett ahhoz, hogy bevágja medrét, így alakítva ki antecedens völgyét. A szorost ennek megfelelően teraszmaradványok kísérik. A teraszok elhelyezkedésének fontos jellemzője szintjeik szabálytalansága, nehéz párhuzamosíthatósága, ami a tektonikus mozgások erőssége mellett a kiemelkedés helyi különbségeire is utal. Ezt alátámasztja a vulkanizmus végén sekélytengerben lerakódott lajtamészkő foszlányainak eltérő (120-350 méter) térszíni helyzete. A jégkorszak glaciálisaiban a Duna kevesebb vizet szállított, ekkor oldalazva szélesítette medrét. Az interglaciálisokban már több vizet, több hordalékot hozott; ilyen vízbőség esetén pedig a folyómeder bevágódott a völgytalpba.
Sokan foglalkoztak a szoros U alaprajzának kérdésével. A tönkösödés elmélete szerint egy lepusztult vulkáni területet takart be a lajtamészkő, majd az Ős-Duna ezen átfolyva alakította ki völgyét, amely átöröklődött (epigenetikus völgy). Azóta tudni lehet, hogy a vulkáni formák nem pusztultak le, illetve a lajtamészkő képződése korallzátonyhoz kötött, vagyis töredékes előfordulása nem az erózió műve, hanem képződési sajátosság, azaz foltzátonyjelleggel rakódott le. Karátson Dávid azt feltételezi, hogy a Keserűs-hegyi vulkán kalderája vulkáni hegycsuszamlásokkal alakult ki. Szerinte az alaprajzban U alakú, a Duna felé nyitott forma (hasonlóan a Mt. St. Helens félkalderájához) voltaképpen e leszakadások sebhelye lehet, amely azóta természetesen erózióval, tektonikus mozgásokkal tovább pusztult, szélesedett. A leszakadás – észak felé – egy egykori hegylábi terület, tehát alacsony térszín irányában mehetett végbe. Az egykori törmeléklavinák anyagát számos helyen, így például a visegrádi Várhegyen is kimutatta. Ez mellett legalább 200 méternyi, a Keserűs-hegy felől származó durvatörmelékes sorozat alkotja a börzsönyi Szent Mihály-hegyet is, a tetején bizonytalan eredetű (esetleg kitörésközpontot képviselő) lávatakaró-maradvánnyal. Úgy véli, hogy mindezek a hegyek és szomszédságuk pozitív felhalmozódásformák voltak a vulkanizmus befejeződésekor – bár jóval kisebbek, mint ma -, és közöttük vulkánhegylábi síkság, illetve a Keserűs-hegy leszakadása miatti alacsony térszín húzódott. Az így kialakult mélyület már ekkor vízzel lehetett borítva, mégpedig a bádeni korszak sekélyvizű szigettengerével (benne foltszerű lajtamészkő-képződéssel). Karátson Dávid a tenger visszahúzódása után az Ős-Dunát, vagy más folyókat feltételez, melyek tovább vésték a mélyedést, majd a mindenki által elfogadott végső fázissal fejezi be a Dunakanyar fejlődéstörténetét: „a máig tartó, legalább 200 méternyi „befűrészeléssel” azután az egykori kisebb buckák, halmok hegyekké magasodtak, oldalukban helyenként szépen megőrződött teraszmaradványokkal”.

A pleisztocén

A negyedidőszak és üledékei

A negyedidőszaki fejlődést alapvetően az emelkedés és az éghajlat határozta meg a hegységben. Jóllehet a geomorfológiai inverziótól érvényesült egy emelkedési tendencia, de ez a pliocén és pleisztocén folyamán hatványozott lett. Az emelkedéssel egyidejűleg az alföldi területek süllyedtek. Megnőtt a hegység reliefenergiája, és ezzel együtt felerősödött letarolódása.
A lepusztulás jellegét alapvetően az éghajlat határozta meg, de a kialakuló formákat a kőzetminőség, a domborzat és a magassági helyzet is befolyásolta. Székely András a negyedidőszakon belül négy a felszínfejlődés irányát jelentős mértékben megváltoztató éghajlati típust vázolt fel. Ezek szerint a pre-, inter- és posztglaciálisok időszakához köthetők a meleg-nedves (mállás, völgyképződés), illetve a meleg-száraz (aprózódás) periódusok, a glaciálisok pedig hideg-nedves, illetve hideg-száraz szakaszokra tagolódnak.
Ami a hegység negyedidőszaki üledékeit illeti, mindenképp meg kell említeni a déli részen kialakult teraszképződményeket, amelyek a Duna vonalával párhuzamosan haladnak. Anyaguk uralkodóan kavics, alárendelten durva homok. Drégelypalánknál forrásmészkő képződött. A Börzsöny lábát több helyen jelentős vastagságú lösz fedi, amely különösen Szob környékén elterjedt, és itt homokosabb is, mint Nagymarosnál, de mésztartalma nagyobb. A nyugati peremen sárga, vörössárga, agyagos lösz és barna löszhöz hasonló agyagos homok fordul elő. Az északi rész löszképződményei is inkább agyagosak. Az északkeleti részen előforduló löszök vastagsága sok helyütt eléri az öt-hat métert. A börzsönyi löszfélék főleg barnaamfibolt és hipersztént tartalmaznak kisebb mennyiségű biotittal és gránáttal. A vulkáni képződményeket a hegység belsejében jelentős nyiroktakaró fedi, amelynek anyaga a helyi eruptív kőzetek málladékából áll, és így jellege, színe az illető kőzetre jellemző. A hegységben az erdei talajok igen sok fajtája különböztethető meg a nyiroktakaró felett (abból kifejlődően), amelyeknek színe gyakran vöröses, lilás, sárgásbarna az alattuk húzódó kőzetektől függően.

A periglaciális felszínformálás

A pleisztocénban a vulkáni formák is jelentősen továbbpusztultak, az interglaciálisokban a kúpokat és a takarókat völgyek szabdalták fel, amelyek a periglaciális (jégkörnyéki) szakaszokban – elsősorban erős kifagyással – egyre jobban szélesedtek, s mindez egyszerre több szinten folyt. A periglaciálisokban tehát a felületi lepusztulás és így az elegyengetés, az interglaciálisokban pedig a lineáris erózió és ennek következtében a felszabdalás volt hatékony, s ezért jellemző. A periglaciális felszínegyengetés egyszerre több szinten is folyt, de különböző módon és eltérő hatékonysággal, bár alapvető mozgatórugója hasonló volt; a fagyváltozékonyság és ennek következményeként az erős kifagyás, a faggyal aprózódás. A krioplanációs egyengetés a Börzsönyben 800 méter felett volt a leghatékonyabb. Ezért a kiálló magaslatokat valósággal lebontotta, s így a tetők és csúcsok nagy része saját törmelékébe temetkezett. A durva kőtömbök, főleg a nehézségi erő hatására, nagyon lassan a magaslatok alacsonyabb szomszédságába vándoroltak, s közben tovább aprózódtak. A kezdeti erős kifagyás után azonban később maga a vastagodó kőtenger, illetve törmeléktakaró, ahol már nem tudott tovább vándorolni, megvédte a felszínt a pusztulástól és a további kifagyástól. Így lassan beállt egy egyensúlyi állapot, ami megakadályozta a felszín további alacsonyodását. Ugyanakkor a völgyek szélesedése, a völgyoldalak fokozatos hátrálása a magasabb felszínek peremeit fogyasztotta. A mélyebb völgyek közötti szélesebb hátak a völgyoldalak hátrálásával egyre keskenyedtek, alacsonyodtak. A Börzsöny felszíne tehát átformálódott, továbbegyengetődött, de közben periglaciális formakincset is kapott.
A periglaciális átalakítás motorja a fagy okozta aprózódás. Elsősorban ennek hatékonyságától függött a periglaciális átalakulás mértéke. Ennek a Börzsöny rétegvulkáni szerkezete, s még inkább a vékonypados és lemezes lávakőzet nagyon kedvezett. Ez főként a 900 méter fölé emelkedő területeken volt hatékony.
A kifagyás eredménye a helyben maradt aprózódástermék, amely durva tömbös kőtengerek formájában borítja a börzsönyi hátakat, s így napjainkig periglaciális jelleget, külsőt kölcsönöz neki. A faggyal aprózódás emellett jelentősen befolyásolta a nagyformák, így a felszín fejlődését. A kőzetek megbontásával előkészítette a lepusztulást, a keletkezett négy-öt méter vastag kőtenger viszont védte a felszínt a további lepusztulástól. Ezen kívül elsődleges táplálója a periglaciális üledékek genetikailag összefüggő gazdag sorozatának, sokszor a legfinomabb üledékekig is. A kőtengereken kőpoligonok alakultak ki, melyek a lejtőkön kőhantsávokká nyúltak el. A harminc foknál meredekebb lejtőkön a felaprózódott kőtenger csupán a gravitáció hatására is vándorolt, közben tovább aprózódott, s a lejtő alján törmeléklejtőben halmozódott fel (például a Sűrű-patak-bérc alja). Az enyhébb lejtőkön a szállítást nagyrészt a geliszoliflukció segítette, a durva törmelék finomabb anyaggal keveredett. Terméke a lejtők alsóbb részét borító keveréktakaró. Az areális jellegű törmelék- és keveréktakaróval ellentétben a kőfolyások domborzati és szerkezeti okokból lineáris képződmények, s így a periglaciális kifagyásos lepusztulás korrelatív üledékei, annak legfontosabb bizonyítékai.
Az egyenetlen felszínű lejtőkön a faggyal aprózódás hatására néhány tíz méter széles kifagyásos (krioplanációs) lépcsők keletkeztek, helyenként öt-tíz lépcső is egymás fölött (például a Nagy-Inóc oldala). A meredek völgyoldalak a fagyaprózódás hatására hátráltak, és szélesebb kifagyásos párkányok (krioplanációs teraszok) alakultak ki, felettük meredek krioplanációs fallal. A függőleges repedések mentén a további aprózódás hatására a falak több helyütt fokozatosan oszlopsorrá (krioplanációs oszlopok) tagolódtak, melyekből nagyon sok látható a hegységben. A krioplanációs lépcsők, tornyok (pl. Oltár-kő) általában egymás felett több szintben jelentkeznek. Völgyközi hátak krioplanációs lépcsőinek kétirányú hátrálásával jöttek létre a krioplanációs taréjok. A lejtők többirányú hátrálásával a tetőkön is kiformálódhattak ilyen taréjok és tornyok, szétesésükkel pedig a kőtörmelékhalmazok. Közben a völgyek lassan szélesedtek, és durva törmelékkel feltöltődtek, a hátak és gerincek pedig elkeskenyedtek, s ezt követően alacsonyodtak. A törmelék sok volt, a folyóvízi elszállítás kevés, s ezért a patakok bevágó (felsőszakasz) jellegük ellenére napjainkban is nagyrészt ebbe vágódnak bele.
A kisebb szerkezeti mozgások gyakran nagyobb tömegmozgásokat válthattak ki, főleg a Börzsöny meredekebb, labilisabb peremein. Ezek elsősorban a vulkánosságot kísérő rengések, majd a fiatal kiemelkedés következményeként voltak jelentősek. A kevésbé állékony peremeken szerkezeti mozgások nélkül is gyakoriak, és a hegységperemek, valamint a mélyebben bevágódott völgyek lejtőinek gyorsabb hátrálását idézhették elő. A szárazabb szakaszokban – részben az aprózódással táguló repedések következtében – a nagyon meredek lejtőkön a különböző méretű omlások, a kicsiny, csaknem állandó kőpörgéstől a sziklaomláson át egészen a hegyomlásokig, nedvesebb éghajlaton pedig főleg a különféle típusú csuszamlások voltak jellemzőek. Mindkét folyamatnak alapvetően kedvez a rétegvulkáni felépítés különféle vulkáni kőzetekből, elsősorban pedig a vulkáni építmények meredek, magas fala, hatalmas tömege és roppant súlya, illetve ennek erős nyomása, amely a feküre nehezedik. Ezt tovább növelte, hogy a vulkáni összlet feküje általában aleuritos üledék, főként slír, amely kiváló csúszópályát képez. Mindezek a peremek pusztulását, hátrálását jelentősen elősegítették. A legnagyobb omlások és csuszamlások a hegység keleti, meredek, rétegfejes lejtőin, ezen kívül a kaldera belső falain (Csóványos, Nagy-Hideg-hegy) voltak.
A Börzsöny hegylábfelszínei is tovább fejlődtek a pleisztocén folyamán. A hegylábfelszínek rendszere a peremi lejtők fokozatos hátrálásával lassan növekedett a magasabb felszínek rovására. Szilárd kőzeten a folyamat motorja ebben az esetben is a kifagyás volt, valamint a törmelék gravitációs és geliszoliflukciós mozgása. Az előtér lazább harmadidőszaki üledékein kialakult hegylábfelszíneken (glacis) a kifagyás helyett a felfagyás (fagyhatásra történő felrepedezés, felpúposodás), a lepusztulásban pedig a periglaciálisok nedvesebb szakaszaiban a tavaszi hóolvadáskor a hóléleöblítés, majd a geliszoliflukció, nyáron a ritka, de hirtelen heves záporok (gelifluviáció) voltak a leghatékonyabbak. A pleisztocén hegylábfelszínek tehát a pliocén hegylábfelszínekbe vágódtak bele, és alakítottak ki deráziós formákat.

A holocén

Az a beerdősödési folyamat, amely a jégkorszak végén megkezdődött, az éghajlat javulásának megfelelően, a preboreálisban (10200-9000 év) tovább folytatódott. A Börzsönyben fenyő- és nyírerdők alakultak ki, sőt a déli kitettségű lejtőkön a széles levelű lombos fák – hárs, szil, juhar, mogyoró – is megjelentek. A boreálisban (9000-8000 év) az éghajlat tovább melegedett. A hegységben erősen megritkult a faállomány, elterjedtek a mogyoróscserjék, és a kevert lombos erdőkben a fenyő rovására teret nyert a hárs, a szil, a juhar, sőt megjelent a tölgy is. Az atlantikus fázisban (8000-5000 év) aztán meleg-nedves éghajlati szakasz következett. Ekkor már a gyertyán és a bükk is képviseltette magát, ugyanakkor a tűlevelűek közül már csak a jegenyefenyő volt jelen. A hűvös-nedves szubboreálisban (5000-2000 év) az elegyes bükkösök a hegység lábáig értek le, és csak a szubatlantiban (2500-tól napjainkig) húzódtak vissza 400-600 méter fölé.

Összeállította: Kenyeres Oszkár