vulkántúra 2012
11. Börzsöny Vulkántúra – 2012. december 8.
Szerző: kiscsibesz
Börzsönyi Vulkántúra.
December 7-én feliramlottam vonattal Budapestre….Sokat filóztam hogy autóval kellene menni, de az autópálya matrica és az útitársak hiánya miatt maradt a GYSEV &MÁV Combo.
Másnap szombaton az első 86-os busszal Budapesten elmentem az Árpád hídig, ahol 2 sporttárssal elmentünk a Királyrétre autóval.
Start 6.20. Jó kis tömeg volt, de elég gyorsan ment a nevezés…Ahogy elképzeltem. Hiába volt kevés hó a Duna völgyében, a Börzsönyben végig porhóban mentünk meg jeges részeken is. Nagyon hideg volt olyan t.sz.f. 650 m felett oltári metsző széllel. Nagyon kemény túra volt. A célom az volt, hogy a 12 órás szintidőn belül maradjak (ami a pletyóból kiderült 13 óra volt). Sajnos csak a célba érkezésemkor tudtam ezt meg, ha igaz, Na egal, 11 óra 30 perc alatt lenyomtam, amit egyébként 8.5- 9 óra alatt le kellett volna nyomni nyári száraz melegben. A hőfok az olyan -8 – -13 fok lehetett…asszem. A fél liter teám a hátizsákon kívül a Hideg hegyig csontra fagyott. Még szerencse, hogy vittem termoszban forró teát, A Csóvi után és a Salgó vár előtt azt hittem megfagyok, sőt meg is ijedtem, hogy a kezemen fagykárok keletkeztek, de nem. Megúsztam. A Csóványosig azért izzasztó volt az emelkedő, aztán a gerincen kőkeményre fagyott a fejemen a vizes sísapka…ilyenre nem emlékszem. Szóval a szervezés nagyon jó volt. Talán a Nagy- Hideg hegyre (Coldi) egy kis forró teával azért kedveskedtem volna a túrázóknak 2X. De így is jó volt….Meg az 500.- HUF-os gulyásleves (majdnem hamis) árát tartottam kicsit erősnek, mert az én tányéromban egy pici húsdarab és egy ugyanakkora mócsing volt, de nagyon jól esett.
Nem ez volt az idei legdrágább túrám, de dobogós lesz az tuti….Ennyi lóvét elhinteni egy túra miatt azért nem semmi, de nekem megérte.. Azt hiszem a Tortúra65 logisztika erősebb lesz,,,,,de talán még lesz oda fuvar…Ami nagyon érdekes volt a túrán, hogy brutális mennyiségű terepfutó volt….Kb. 80-100 ember biztos elfutott mellettem. Ha kezdő túrázók olvassák ezt a beszámolót, nekik üzenem, hogy erre ne jöjjenek edzés nélkül a jövőben. Üdv, KCS.
Szerző: apetra
Van a sztenderd kérdés, amit már olyan sokszor tettem fel magamnak, és amire mindig csak a (tor)túrák végén kapom meg a választ, ez pedig a „mi a ……-t keresek én itt???” – a pontok helyét mindenki saját vérmérsékletének megfelelően töltheti ki. A Vulkántúrán úgy emlékszem, ez a kérdés először a Nagy Hideg Hegy és a Csóványos közötti szakaszon (azaz gyakorlatilag a legelején) hagyta el a számat, amit aztán a jeges havat hordó szél egyből be is tapasztott, túratársaim legnagyobb örömére.
Az előzmények – két hónapja készültem a túrára, fizikailag és lelkileg egyaránt. Futottam, túráztam, atletizáltam, nyújtottam, jógáztam, jól táplálkoztam. Ezerszer végignéztem az útvonalat, terveztem, elképzeltem, időjárás-jelentést néztem, beszéltem és hallgattam róla sokat, vele álmodtam és őrületbe kergettem a környezetemet. Akit lehetett, belelkesítettem és rávettem a részvételre (ezért utólag is elnézést kérek azoktól, akik ma már emiatt nem állnak szóba velem :)), mert hát mekkora móka lesz ez, pláne, ha hó is lesz! És lett. Hivatalosan 10 cm, gyakorlatilag a hófúvásos területeken volt, hogy csípőig ért. Amivel nem lett volna gond, ha nem hagyom ki a felkészülés egyik legfontosabb pontját – a szükséges felszerelések alapos átnézését és hiány esetén beszerzését. A túra előestéjén, amikor egyébként is sűrűn adagolt birspálinkával próbáltam a kezdődő vírusos takonykórt gyorskezelni, na akkor jöttem rá, hogy nekem havas hazai terepre nincsen cipőm. Puff neki. Van egy három éves, softshell-nek marketingelt félcipőm, amit legutóbb egy patakban túrázáskor úgy szétáztattam, hogy szebben levált a talpa, mint az indítórakéta a Szojuzról. Megragasztottam ugyan, de azzal a ragasztással azért a sarki boltig is csak erős fenntartásokkal mentem volna el. Meg van egy hiperszuper, vadonatúj magashegyi bakancsom. Vadonatúj, szóval még sosem volt a lábamon. Magashegyi, szóval kőkemény a talpa. Na, most mi legyen. Ha lúd, akkor legyen kövér – viszem mindkettőt! Így aztán a félig szakadt cipőben mentem, a dögnehéz bakancsot pedig végig a hátamon cipeltem, a biztonság (és a nagyobb szívás) kedvéért.
Reggel 4kor keltem, fél 5kor már elindultunk Pestről. Így sikerült a 30-as rajtszámot megkapnom (nahát, pont ahány éves vagyok, ez nem lehet véletlen!!! – később pretraumás sokknak tudtam be ezt a reggeli picsogásomat). Nagy lelkendezéssel és vidáman vágtunk neki a túrának, hat után pár perccel. Nagy élmény volt sötétben kezdeni és végigtúrázni a napfelkeltét. Új, népi bölcsességgel felérő megállapítást is tettem – akkor is bazi nagy szél lesz, ha napfelkeltekor vörös az ég alja.
A Nagy Hideg Hegyi ellenőrző pontnál már tudtam, hogy a tíz órásra tervezett szintidő szép álom volt csupán, és hogy a tizenkét órás teljesítés is nagy teljesítmény lesz magamhoz képest. A Csóványoson pedig megállapítottam, hogy az én teljesítményem kiskutya füle lesz a pecsételőkéhez képest – hatalmas riszpekt nekik, akik az egész napot végigfagyoskodták az ellenőrző pontokon úgy, hogy közben tartották bennünk a lelket hol egy jó szóval, hol egy jó pálinkával 🙂
Az emlékeim a túráról meglehetősen egysíkúak és nem igazán köthetőek sem időhöz, sem helyhez, a teljesség igénye nélkül:
a francnak vettem ennyi réteget magamra, ömlik rólam a víz
a francért nem vettem fel még egy polárt, mindjárt megfagyok
ha még egy lépést kell emelkedőn menni, meghalok
ha még egy lépést kell ereszkedni, szétesnek a térdeim
tulajdonképpen miért is gondoltam azt, hogy a hidegben a kulacsban majd nem fagy meg a víz
dumáljunk, úgy gyorsabban telik az idő
ha nem fogja be azonnal, lelököm innen
de gyönyörű ez a havas táj!
mi a f……-t keresek én itt???
jövőre megpróbálom félig futva teljesíteni
jövőre tuti, hogy nem jövök
de jó, nem is ázik át a cipőm
baszki, teljesen átázott a cipőm
de jó, már csak 20 km van hátra
kb. 1 km-re a céltól – soha, de soha nem érünk be a célba, mind itt fogunk megdögleni
Összességében egy hatalmas pszicho-trip volt, a szinteknek megfelelő hangulat- és energia-ingadozásokkal. De a vége, az leírhatatlan volt. Ott volt a válasz a „mi a ……-t” kérdésre. Az ujjongás a királyréti házban, ami fogadott minket. A gratuláló kézfogás, az egymásra mosolygások, a „megcsináltuk” végtelen elégedettsége. Soha virsli és forralt bor még olyan jól nem esett, mint akkor. Azóta is széleseket mosolygok, ha eszembe jut, és ez elég sokszor fordul még elő velem így két nappal a túra után. Köszönöm az élményt és a kedvességet a szervezőknek, a finom teát és pálinkákat a pecsétőröknek, és külön köszönet Ferinek és Zolinak, túratársaimnak, hogy olyan szépen tudtunk együtt haladni és bíztatni egymást. Ma még pihenőnap van, aztán folytatom a felkészülést – természetesen a februári éjszakai Börzsöny túrára 🙂
Szerző: KovacsGy77
November végén, ilyen-olyan okok miatt gyakorlatilag egy hónapnyi kihagyás után kezdtem újra a rendszeres futásokat. Kimaradt a Piros50 is, de új célt találtam a Vulkántúrát. A youtube-os videot minden nap lepörgettem, de ahogy közeledett az időpont egyre gyülekeztek a felhők is a terv sikeres végrehajtása felett. Az autó a már meglévő nyűgjei mellé összeszedett még pár meghibásodást, úgyhogy még az állomásra lejutásom is kérdéses volt. Hiába kerestem fuvart a fórumokon, nem sikerült sehol helyet találnom. Időközben egyre nyílvánvalóbb lett hogy nem a kisfilmben szereplő megkapó, napsütéses, narancssárga-barna, kékeges, az árnyékban deres avarszőnyeggel borított utak lesznek a főszereplők (amik annyira megragadtak), hanem a hó. Átnyálaztam a menetrendeket és sikerült egyetlen lehetséges tömegközlekedős lehetőséget találnom. Bicskéről vonat-metró-metró-vonat-busz megoldással 9:08-ra Királyréten tudok lenni. Hát elég szarul hangzott az autóhoz képest, de ez van, főleg a visszafelé irány nem volt kedvemre, leamortizálva nyüglődni az átszállásoknál. Nem baj! Nagyon akartam ezt a futást, autó ide – hó oda. A szakállam, mint Krupicka-é, mennem kell! Előző este, szokásomhoz híven rajzoltam egy kis kézi-itinert, ezáltal fejben végigjárva és memorizálva az útvonalat.
A túra reggelén szerencsére elindult az autó, így sikerült elindulnom. Éppen átértem a városon, csakhogy a Nyugatiban értesüljek az örömhírről, miszerint a vonat 20 percet késik. Ennyi… gondoltam… nem érem el a kismarosi buszcsatlakozást, a következő meg 10:50-kor lesz. Elég mélyre zuhantam… Mivel megvolt már a jegyem felszálltam egy Vácig közlekedő vonatra. Leszállás után kicsit ténferegtem az állomáson hogy most mi a túrót csináljak, megkérdeztem egy taxist mennyiért vinne el: hát ötezrem nem volt rá. Közben bejött Pestről a késő vonat ami végül 30 perccel indult később. Elmentem Kismarosig, ahol már fékezés közben láttam hogy áll bent egy busz! Megvárta a vonatot! Óriási megkönnyebbülés! Az első csatát megnyertem! Most már tudtam, hogy körbe megyek, ha a késői időpont miatt nem engednek nevezni, akkor a túrán kívül, reméltem azért a cuccomra majd tudnak vigyázni.
Nem volt ilyen gond, gyors nevezés és átöltözés után 9:50-kor végre nekivágtam a távnak. 6:30-as teljesítést kalkuláltam a Börzsöny Trail-es eredményemből kiindulva. Örömmel konstatáltam, hogy van előnye a mezőny végén indulásnak, mégpedig, hogy a hó nagyszerűen le volt taposva. Jókedvűen és beosztós tempóban értem el a Cseresznyefa parkolót ahol a kék keresztre érve elővettem a botokat. Itt az emelkedőkön már időnként csipogott a pulzusmérő, de alig pár ütéssel a tervezett felett voltam. Nagy-Hideg hegyre felérve (1.10) már megszoktam a csipogást, nem tudtam levinni a határ alá, de még nem volt LT közelében. A menedékházban már azt hitték hogy körbe értem… hát igen elég későn indultam. Teleittam magam csapvízzel, próbáltam tartalékolni az ivózsákban nálam lévő egy litert. A házból kilépve a szél rendesen megrángatott, egy kis ízelítőt adva hogy mit tartogat a későbbiekre.
A Csóványosig az úton már sokkal mélyebb volt a hó, nem tudtam a pulzust lent tartani, már az alig-haladáshoz is laktát környékén kellett mennem. Útközben már – másfél óránál, a terv szerint – elkezdtem a (házi) gélt szipókázni. Ráinni nem tudtam, a víz belefagyott a csőbe. A kilátónál a pontőr próbált faggatni a Hoka-s tapasztalatokról, de nem nagyon tudtam mit mondani. Egészen máshol jártam pl. hogy fogom megoldani a víz kérdést, meg matekoztam hogy milyen a tempó, mire elég, elégé beszűkült voltam. Egyébként mindent összevetve meg voltam elégedve a cipővel, nem csúszkált felfelé, sőt kevésbbé mint akik bakancsban voltak, de ehhez sokat segítettek a botok. A botokat még magamnál tartottam a Magosfáig, itt azonban elraktam őket, lefelé lassítottak volna (fórumos olvasmány és tényleg!).
A szél igazán rákezdett. A Csóványosig még csak-csak találkoztam pár kirándulóval de most magamra maradtam. Rendesen karmolt a szél, átfújt a ruhámon és csúnyán hordta a havat. Amikor arra lettem figyelmes, hogy az előttem nemrég haladó párszáz ember nyomából gyakorlatilag nem látszik semmi. Eléggé berittyentettem hogy nekem kell majd utat taposnom és ha kifordulna a bokám akkor 10 perc alatt belep a hó. Össze szedtem magam, felhúztam a csősálat a fejemre és nekieredtem a lejtőnek. Nemsokára a hegy szélvédett oldalára értem és a futástól kezdtem végre kimelegedni. Jól ment a lefelé. A Hoka széles talpa mini-síként funkcionált, nagyon élveztem. Kezdtem utolérni gyalogosokat is. A nagy élvezkedésben sikerült borulnom egy kellemeset, de nem okozott nagyobb galibát, minthogy leállt a GPS, de ezt csak a Fekete-völgyben vettem észre.
A panzióban gyorsan pecsételtem és megittam két teát, de nem tudtam bent megmaradni, annyira meleg volt és párás hogy inkább kimentem meginni a teám. Legalább hamarabb kihűlt… Az ivózsák csövét még a Csóványoson betettem a mez alá és most a melegben a maradék jég is kiolvadt, a csövet becsomagoltam a zsákba, még mindig jobb lesz hogy időt kell töltenem, hogy elővegyem, minthogy egyáltalán ne legyen vizem. Igyekeztem gyorsan továbbállni. Kihúztam a botokat és nekieredtem a következő szakasznak és kezdetben egész jó tempóban haladtam. Amint azonban kiért az út a gerincre és feltámadt a szél abban a pillanatban elszállt az a kevés erőm is. Az óra kitartóan csipogott, a szél hidegét éreztem a mez alatt, a hó is megsűrűsödött néhol. A le-fel hullámzó útvonal (amit már bringán sem szerettem) rendesen megtépázott. A feladáson is gondolkoztam, hogy milyen jó lenne a piros kereszten lerobogni aztán át a Nagy-Hidegen és vége. Ekkor tudatosult, hogy otthon az utolsó pillanatban bedobott fejlámpát a királyréti start előtt nem tettem át nagy zsákból a futósba. Közben ment a matek hogy mi-mennyi és a 6:30-as tervtől búcsút vettem, maradt a küzdelem hogy még talán világosban beérjek. Egyre jobban felhúztam magam ha egy-egy gyalogos nem engedett el és a nyomból kilépve a mélyebb hóban kellett előznöm. A Salgóvárhoz felérve sikerült teljesen mélypontra zuhanni. -5,2 fok volt plusz a szél hűtőhatása. Pecsételés után ittam a vizemből és egy cipőkötés és bot elrakás után továbbálltam.
Lefelé ment a futás, de hirtelen azt vettem észre hogy nem érzem az ujjaim hegyét a kesztyűben. Úgy látszik sokkal jobban kihűltem mint gondoltam, nyomkodtam, fújogattam az öklöm. A hosszúujjú aláöltözeten kívül csak egy hosszúujjú mez volt rajtam és kicsit tisztább fejjel visszagondolva nagyon sokszor éreztem hogy a szél átfúj. Lassan-lassan kezdett visszatérni az élet az ujjaimba. Ezután a felsőcombom kezdett görcsölni. Úgy látszik a lelki megtörés csak a fizikai kimerülés előjele volt. Sejtettem hogy a görcsök valami tápanyaghiány jelei lehetnek (fórumos olvasmányok alapján), mivel a gélt menetrendszerűen nyomtam (ebbe mindig teszek sót is) ezért a Magyar-hegyre felfelé battyogva még pluszban elnyamnyogtam egy Mabaker szelet felét. A lefelé futás újra jól esett. Úgy éreztem repülök és a görcsök is múltak. Az EP-re leérve két tea közben megettem a Mabaker másik felét és még nyomtam a gélből (ez szerencsére nem fagyott be). Itt nagyjából már átláttam, hogy kevés a ruha rajtam a gyalogláshoz ezért elhatároztam hogy Bányapusztáig kocogok és ott felveszem a nálam lévő plusz rövidujjú mezt. A széles, letaposott úton elég jól sikerült haladni, közben kiszámoltam, hogy nem fogok beérni világosban, ha megszakadok sem. Belenyugodtam és mentem tovább. A terv szerint felöltöztem, elővettem a botokat, frissítettem. Az emelkedőn is folyamatosan haladtam, előzgettem a túrázókat. Ismerősként köszöntöttem a pulzusmérő csipogását, néha még arra is jó volt hogy felfigyelt rá az előttem haladó és félreállt. A Nagy-Hideg-hegy előtti meredeknek már az egyre sűrűsödő sötétben vágtam neki. Meglepő módon jó kedvem volt. Nyugat felé vörös csíkot festett a lenyugodott nap fénye a horizontra. Nem éreztem hosszúnak az utat a menedékházig.
Itt terveztem, hogy veszek egy kólát hogy megdobjon a koffein a végére, de a tömeget látva inkább kihagytam. Gél és csapvíz rátöltés után utánaeredtem egy túrázónak akit futónak néztem és reméltem hogy van lámpája. A felvonó aljában értem utol, lámpája ugyan volt, de nem futott. Kicsit morogtam magamban, hogy ez így nem lesz jó, de nem lett volna értelme lámpa nélkül a tök sötétben botorkálni, így lenyugtattam magam. A Taxi EP után szerencsére sikerült becsatlakoznom egy jó tempóban futó srác mögé. Tökéletes tempóban mentünk, ha egyedül vagyok biztos lassítok a hosszú nyiladékon, így azonban végig futva sikerült megtenni az utolsó kilómétereket.
Végül 7:29-nél állítottam meg az órát a turistaszálló előtt. Pont egy órával több mint a tervezett. Elég üresnek éreztem magam. A hazautazással járó nyüglődést szívesen megspóroltam volna, de végül különösebb bonyodalom nélkül hazaértem.
Kellett egy kis idő mire leülepedett az egész nap és helyén tudtam kezelni a dolgokat. Végigtekinteve a „futómúltam”, gyakorlatilag pont egy éve kezdtem el egyáltalán a futást. Tavaly ilyenkor, 5,6 kilóméteres távokat tettem meg háromszor egy héten. Most pedig az eddig futott leghosszabb távot és a legtöbb pályán töltött időt abszolváltam. Vasárnap már száz-százalékosan pozitívnak éreztem ezt az eredmény. Ráadásul volt erőm folytatni a házfelújítást és sok kisebb, kellemetlen munkát megcsináltam.
Az útvonal nagyon tetszett. Barlangász hátteremből adódó geológiai érdeklődésemnek nagyon jót tett a tudat és a látvány, hogy egy valaha volt vulkán kalderáján futok. Ez sokat hozzátett az átélt élményhez. Egész évben sokat segített a terepfutós fórum és azon keresztül a sokféle futó tapasztalatai, élményei, véleménye a különböző edzésmódszerekről, elméletekről. Úgy érzem sokmindent sikerült átültetnem a gyakorlatba ezekből.
Táv: 43,571km
Szint 2216m
Idő: 7:29
Avg bpm: 156
Szerző: Pap Gábor
2 év kihagyás után Újra Vulkántúra, végre szép havas időben. Némi szerencsétlenkedés és az óra GPS-ének élesítése után 8:20-kor keltem útra. A tempó téli alapozó, max. 146-os pulzus, pótsúlyok nélkül. Taxi-nyiladék közepéig fokozatosan emelem a tempót, ahogy melegszem be. A pulzusmérő izzadásig úgyis össze vissza csipog. Azt meg kell állapítsam, hogy ugyan csúszik a talaj és időnként kifordul a lépésem, de a köves göröngyöket kisimította a hó. Gyalog elkélne a bot. Szépen tipegek fölfele, az emelkedőkön sem engedve a futásból/annak imitálásából (ez is cél volt). Az első nagyobb csoportokat a Kárpát-híd utáni erős emelkedőn érem be. NHH-ra 51 perc alatt érek fel. Kíváncsiságból megnéztem a 2008-as beszámolóm, akkor 47p volt, a vége pedig 5:28, jó időjárás mellett (2009-es legjobb futás rész ideit nem tudom).
A házat épp elhagyta pár futó. A szél már erősen fúj, de igazán a Rakodó után lépi át az ingerküszöböt. Mire Csóvira értek arcom jobb fele teljesen lezsibbad, mint fogorvosnál érzéstelenítés után. A vékony cérnasapka alatt fáj a fejem szél fújta oldala, de nem havazik és nincs köd. A hó itt a legnehezebben futható, de 20 centinél még az összefújt részeken sem magasabb.
Csóvi előtt érem utol Speróékat. Nem tagozódok be, lejtőn ők sokkal gyorsabbak, ha akarnak úgyis bérnek. Magosfától Fekete-völgyig az elmúlt évek útvonal változatainak keverékét kell követni, a jó jelzettség miatt könnyedén. A panzióban egy zsíros kenyeret és két teát ejtetek foglyul majd Speróékhoz csapódva állok tovább.
Kövirózsásig a piros sáv kedvező szögben emelkedik, Robival el is lépünk. Fent a gerincen valaki bekapcsolva hagyta a ventilátort, úgyhogy szimmetrikusra fagy a fejem. Jól jött most a vesemelegítő. A köves-göröngyös utat itt is kisimította a hó, ennyivel mindenképp könnyebb. A nehézségek ellenére igyekszem gyönyörködni a tájban, nem egyhamar látok újra havas Börzsönyt.
Salgó várra való felfutást egy indokolatlanul nagyméretű kidőlt fa akadályozza meg. Elvesztettem a lendületem az átmászásnál, az utolsó 50 métert gyalogolom. Szegény pontőrrel nem cseréltem volna, örülök, hogy hamarosan lehúzódunk szélvédettebb helyre. Pár perccel később már a Magyar-hegyről csörtettünk lefelé Nagybörzsönnyel a háttérben. Robi elől, én pedig lobogok mögötte. Időnk nem valami veretes (nem mintha számítana), de az időjárás sem simogatott minket fostosra. Jól esik a meleg tea, elszopogatok vele egy keményre fagyott m*rsot. Eddig némi izóból és egy szelet kenyérből masíroztam. Robi útnak ered, majd jövök jeligére. Pár pillanattal később Befutott Oli és Speró. Úgy döntök velük tartok, ha csak ennyivel maradtak le, akkor a végét biztos megnyomják.
Bányapusztáig könnyedén kocogok a letaposott murvás úton, néhol megközelítve a pulzushatárt.
Fölvágva a susnyásba szétszakadunk, mindenki megy, ahogy tud. Pár lépést itt is gyalogolni kell a csúszós hóban. Kiérve a piros keresztre látom, Robi nincs is olyan távol. NHH-ig szépen felfejlődök. A ház előtt közvetlen beérjük a Lúdtalp-JB-Jakus Béla formációt, illetve Norbit Nem teketóriáztunk sokat, innen a célig hamar le lehet érni. Ismét csak lobogok Robi mögött. Egészen a Taxi nyiladékig tartom magam, aztán fokozatosan leszakadok. A végén már csak biztonsági játékra megyek, nem vágyok az esésre. A célt 2-3 perccel később érem el. Időm saját mérés szerint 5:19. Minden szempontból remek edzés és évzáró túra!
Szerző: Tonnakilométer
Van egy túra, amit minden évben jól megnézek magamnak, amikor az éves túra naptáramat összeállítom. Aztán minden évben az a vége, hogy „hú ez nagyon jó lenne, de én ezt nem bírom ki”. Akármilyen impozáns is az útvonal, de kb. 2300 m szintemelkedés van benne, ráadásul télen. Elképzelhető, hogy hó is lesz, akkor meg pláne lehetetlen. Így volt ez idén is. Tüntetőleg még munkát is szerveztem magamnak erre a napra, hogy aztán erre hivatkozva lehessen sajnálkozni, amikor barátaim szíves invitálását elhárítom.
Ez a túra a Börzsönyi Vulkántúra, avagy más néven Breuer László Emléktúra. László nevéhez fűződik az a mondás, miszerint „Az élet elég hosszú, csak nem elég széles”. Tudjátok, hogy mennyi igazság van ebben a rövid mondatban? (Akik ismernek engem, nem csodálkoznak, miért is tudok azonosulni ezzel a gondolattal.)
Nos ott hagytam abba, hogy Vulkántúra. Á, az nekem túl nehéz! Aztán valami furcsa hangulat kapott el a túra előtti délután. A maszek munkákat lemondtam, kibokszoltam a bakancsom, bepakoltam a zsákomba és felhúztam az órát háromnegyed négyre. Nem szóltam senkinek, de belül olyan boldog izgatottság fogott el, hogy szinte madarat lehetett volna velem fogatni. Persze felesleges volt az órát felhúzni, mert alig múlt el hajnali egy óra mikor felébredtem, s mondani sem kell, visszaaludni már nem tudtam.
Amikor eljött az idő felöltöztem, indítottam a kocsit és irány Királyrét. Az út eseménytelenül telt, alig volt autó az utakon. Persze ez nem így volt a rajtban. Negyed órával a rajtnyitás után már csak elég messze találtam parkolóhelyet a turistaszállótól, ahol a rendezvény főhadiszállása volt.
Belépve az épületbe az előtér félhomályában jó néhány vélt vagy valós ismerősömnek köszöngettem. Sokan már az indulás előtti szerelvényigazítást végezték, mások neveztek, s még mások a közeljövő túraterveit osztották meg egymással. Jó helyen vagyok, ez az én világom! Kitöltöttem a nevezési lapot, sorba álltam az itinerért, s rá került az a bizonyos rajtidő, amelyhez képest 12 órám lesz, hogy lejárjam ezt a nem túl hosszú, de egyáltalán nem könnyű túrát. Egyfelől nevetségesen sok idő, másrészről igen csalóka, mert amint araszolsz felfelé a meredek hegyoldalban az óramutató könyörtelenül kétszer olyan gyorsan jár, mint ahogy azt szeretnéd.
Amint kiléptem az ajtón a hideg és sötét utcára, elmormoltam a szokásos „Isten segíts”-et, s elindultam arrafelé amerre a többiek is mentek. Egyetlen taktikám volt. Az elejét nem szabad elrohanni. Amint ballagtam felfelé a Nagy-Hideg-hegyre többször eszembe jutott, hogy ezen a taktikán kár volt annyit agyalni, mert ezen a masszív, havas emelkedőn, amúgy sem tudtam volna gyorsabban menni. Amikor felértem a csúcsra már mindenem csatakos izzadt volt. A pultnál vettem magamnak egy jó forró teát, mert a kulacsomban lévő narancslé fele még megvolt, csak az elmúlt majd két órában megváltozott a halmazállapota. Amennyire jól esik egy jó jégkásás juice a nyári rekkenő hőségben, éppen annyira torokgyilkos dolog felhevült testtel, mínusz tíz fokban ugyanez. Viszont a forró teával elegyítve jól lehetett vele pótolni az elveszített folyadékot. Sokat nem időztem, mert a cél még messze van. Amikor kiléptem a sí ház ajtaján, hideg, nagyon hideg szél fújta át a rajtam lévő vizes ruhát. Egy pillanat alatt elkezdtem dideregni. Ennek fel sem tréfa. Biztos akarom én ezt a túrát? Igen akarom! – vágtam rá azonnal a választ, mielőtt teljesen elbizonytalanodok. Határozott tempóval megindultam a Csóványos irányába. Mire felértem az Égés-tetőre, már egyáltalán nem fáztam, sőt…
A meteorológiai jelentések szerint 10 cm volt a hó vastagsága a Börzsönyben. Egy dologról azonban nem szólt a fáma. A szél olyan játékot játszott velünk, hogy néhol tisztára seperte előttünk az utat, s mindezt csak azért, hogy máshol 40-50 cm vastagságban összehordhassa a havat. Gondolom jókat kacagott, amikor kínlódva igyekeztünk az előttünk lévő lábnyomába lépni. Néha sikerrel, néha térdig süllyedve a fagyos hóba. De jól melléfogott, ha arra gondolt, hogy ezzel bárkit is eltántorít a Vulkántúra teljesítésétől. Aki eljött erre a túrára azt biztosan nem! Nem ilyen fából faragtak minket, teljesítménytúrázókat. Ugyan párszor feltettem magamnak a kérdést, hogy normális vagyok-e? De vajon a gnú-csorda melyik egyede tétovázik, hogy belevesse-e magát a krokodiloktól hemzsegő folyóba, ha menni KELL. Mert menni kell, látszólag értelmetlenül, pedig a folyó túlpartján pont úgy ki van égve a legelő, mint ahol eddig éltek. De menni kell, mert erre vezet az utunk.
A Csóványosnál pecsételtünk. A hidegtől a pecsét is csak halvány lenyomatott hagyott az itinerünkön annak ellenére, hogy az átfagyott pontőr hosszasan lehelte előtte a stemplit. Megvallom abban a pillanatban Őt irigyeltem a legkevésbé. Mi legalább menet közben nem fázunk, de neki nem szabad elmozdulni onnét, amíg a pont hivatalos zárása be nem következik. Ismert úton haladtunk tovább. A zöld sávon lefelé. Tavaly itt jöttünk felfelé a Hamahama túlélőtúráján Emlékeztem, hogy nagyon sokat kellet felfelé jönni a Fekete-völgytől. Most meg lefelé. A GPS szerint nem volt semmi időtartalékom, ha a túrát szintidőn belül akarom teljesíteni. Így aztán belehúztam a lejtős részen. Már amennyire ez tőlem kitelt. A tüdőmnek adtam egy kis pihenőt, mert felfelé szegényt nagyon megdolgoztattam. A lábam irigyelte is ezért eléggé.
Az egyik meredekebb szakaszon talán gyorsabban is haladtam, mint amit „a látási és útviszonyok” megengedtek volna. Egy kisebb malőr után elő is vettem a túrakiírást, de nem találtam benne olyan passzust, hogy aki a legkülönfélébb testhelyzetben csúszik le a lejtőn annak a teljesítés nem lenne érvényes. Így aztán ettől felbátorodva később még több alkalommal elestem és fekve vagy a kevésbé nemes testrészem párnázottságát kihasználva suhantam rövidebb-hosszabb szakaszokat, túratársaim legnagyobb megrökönyödésére vagy éppen mulatságára.
Aztán a Dosnya-nyeregtől elkezdett egy gondolat foglalkoztatni. Enni kellene. Enni valamit, mert nagyon éhes lettem. Mégpedig egyik pillanatról a másikra. Közbevetőleg itt szeretném eloszlatni azt a tévhitet, hogy a kövér emberek nem tudnak éhesek lenni, mert ott van rajtuk a rengeteg tartalék. Ez volt az a mozgatórugó, mely mágnesként vonzott a Fekete-völgyben lévő ellenőrzőpontig, ahol terített asztal várt bennünket. Számos zsíros kenyeret és sok forró teát süllyesztettem a gallér mögé. Sőt még egy forró kávéval is megvendégeltem magam és István barátomat, aki éppen itt ért utol. Azt nem tudom milyen a pokol, de azt tudom, hogy valami ilyesmi lehet a mennyország, mint ez a finom étel és ital a fáradt vándornak.
A túra karakterisztikája egyébiránt meglehetősen egyszerű. Három emelkedő és három lejtő. Egyenes út? Na az nincs. Csak felfelé vagy lefelé. És most kezdődött a második felfelé a Nyugat-Börzsöny sziklás gerincére. Teli hassal, megpihenve meglepően jól ment. Persze ne gondoljátok azt, hogy futólépésben, lazán felkocogtam a Holló-kőre meg a Salgóvárhoz. Ha lenne egy eszelős TV-társaság, aki teljesítménytúrát szeretne élőben közvetíteni, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül ott felejthetné a „replay” feliratot, amikor szánalmas küzdelmemet mutatná, amint meghódítom ezeket a remek kilátással bíró csúcsokat.
Korábban már említettem, hogy a szél milyen játékkal tréfált meg bennünket, de itt a gerincen már nem volt helye a tréfának. Olyan erővel fújt az arcunkba, hogy normális halandó örökre elátkozta volna, mikor felvirradt ez a nap. De velünk, túrázókkal bizony jól melléfogott! Minél jobban fújt a jeges szél, áthatolva ruhám minden rétegén, annál jobb lett a kedvem. Annál vidámabban lépdeltem a jeges úton fel és egyre csak fel. Orvosi eset, de nekem ez így jó. Nem tudom miért, de csoda és gyönyörűség volt alátekinteni a szirt tetejéről a völgybe és a Börzsöny hófödte gerinceire. A Salgóvártól még felkapaszkodtunk a Magyar-hegy nem túl meredek kaptatóján, s onnan le a Magyar-völgy bejárójáig, ahol ismét forrótea szolgáltatással kecsegtetett az itiner. A lefelé vezető út hosszabbnak tűnt, mint amire emlékeztem, a combizmom erősen tiltakozott, de nem most volt az ideje a pihenésnek.
Lent a ponton nagyon vidám társasági élet folyt. Ez úgy is érthető, hogy a magyar nyelv szerint a kenyér az maga az élet, s a sör pedig folyékony kenyér, ergo „élet” folyt az ellenőrzőponton, de én most kivételesen a túrázók és a pontőrök általános jókedvét kívánom hangsúlyozni. Eddig potyára cipeltem a dobozkámat, mely jóféle falusi snackkel volt feltöltve. Kolbászkarika, aprított (a szó szórós értelmében fagyos) szalonna, sajt és fokhagyma. Egy alapvető összetevő még hiányzott belőle, de töpörtyűvel meg SzLA1 túratárs vendégelt meg. Lehet, hogy a legtöbb fittness-guru ezt fejcsóválva fogadná, de akkor és ott ennél jobbat ki sem lehetett volna találni. Általában nem is kosarazott ki senki, amikor körbekínáltam a dobozka tartalmát. Annyi szépséghibája azért volt ennek a leheletkönnyű uzsonnának, hogy a bélflóra egészségének megőrzése érdekében még jól esett volna egy deci kisüsti, de az éppen nem volt nálam. (Ebből is láthatja a nyájas olvasó milyen felkészületlenül vettem részt ezen a rendezvényen.)
Az itiner szerint most kezdődött a túra harmadik szakasza. Jó hat km felfelé és hét meg lefelé. Az emelkedő első fele, egészen Bányapusztáig igazán alkalmas arra, hogy az átlagsebességet feltornázzam legalább 4 km/órára. Mindezt azért, hogy még világosban legyen alkalmam megpillantani a Hanák-rét és a Nagy-Hideg-hegy közötti „rettenetet”. Tulajdonképpen sikerült is, ha a világost úgy tekintjük, hogy nem vettem elő a fejlámpámat. A hó pont annyit világított meg az ominózus 900 m hosszú szakaszból, amennyit kellett. Nem voltam rá annyira kíváncsi, hogy telhetetlenül még lámpafényben is megcsodáljam.
Szóval eljött az a pillanat is, amikor másodszor pecsételhettem a sí házban. Pár falatot eszegettem a korábban említett csemegéből, megittam a maradék teámat és elszörnyülködtem, hogy ha ugyanilyen sebességgel haladok, mint eddig, akkor vagy beérek szintidőn belül vagy nem. Ezzel aztán sikerült úgy felpaprikáznom magam, hogy beálltam egy olyan tempóra, mintha az életem múlna rajta. Azok a kedves túratársak, akiket oly „előzékenyen” elengedtem magam mellett felfelé (ezzel is próbálva mérsékelni erős oxigénadósságomat) riadt szemmel ugrottak félre előlem, mikor hangos dübörgéssel elsuhantam mellettük. Teljesen tisztában voltak vele, hogy egy esetleges ütközésnél csak a rövidebbet húzhatják.
Így történt, hogy 22 perccel a szintidő lejárta előtt már az oklevelet is átvettem a főrendezőtől. Most az egyszer én is úgy vélem, megérdemeltem azt a képzeletbeli vállveregetést, mellyel minden túra után elkényeztetem magam. Persze a dicséret nem csak nekem, hanem minden túratársnak és rendezőnek kijár, aki teljesítette ezt a túrát vagy éppen áldozatos munkájával hozzájárult, hogy mi túrázók jól érezzük magunkat. Nagyon szép nap volt. Amíg élek nem felejtem el. Köszönöm, hogy itt lehettem.