vulkántúra 2014
13. Börzsöny Vulkántúra – 2014. december 13.
Szerző: Simon Szendrey László
Sziasztok!
2014.12.13 \ tömörbeszámoló!
A Börzsöny Akciócsoport MÉLTÓ a nevéhez!!!
„Mint tudjátok, a Börzsönyben is óriási károkat okozott a hét eleji jégtörés. Ma (december 7.) bejártuk a Királyrét és a Csóványos közti szakaszt, ahol siralmas állapotok fogadtak bennünket.”
Egy héttel korábban felmenten Börzsönyben a szokásos hétvégi kis túrámra. A látványt nem kell ecsetelnem… Több mint egy óra kellett, hogy Nagy Hideg-hegyrõl átérjek Csóványosra. Amúgy a kb. 2,5 km távot 20 percet alatt szoktam teljesíteni. Mindenütt letört, odafagyott ágak, kidõlt fák.
Hát oda a Vulkán túra, mondtam magamnak. De hál’Istennek nem így lett. Osziék akcióban léptek és egy hét alatt az ország talán legnépszerûbb gerincútvonalát járhatóvá tették!
Le a kalappal elõttük!
Tisztelettel: Simon-Szendrey László
Ui.
A túrát megrendezték több száz túratársam örömére!
Szerző: KovácsGy77
Hétközben mentek az utóvédharcok a náthával. A közérzetem nem volt rossz, de az orrom vagy folyt, vagy el volt dugulva és elkezdtem érezni az arcüregem is. Torokfájás is volt reggelente, szóval akadozott a rendszer. Kedden a társas, tempós futás Kamaraerdőn nagyon szarul esett. Vissza is fogtam magam a felénél, de a pulzusom sokáig magas maradt a lassulás ellenére. Állandóan fújtam az orrom, izzadtam, nem volt jó, na!
Szerdán jobban éreztem magam és szép, nyugisan meg is futottam egy 15-öst, szintén Kamaraerdőn. Ez már sokkal jobb volt. Csütörtökön is elmentem a kollégámmal futni, de már az elején lazára terveztem és sikerült is megtartani ezt, úgyhogy most is jól éreztem magam.
A Vulkántúrára oroszlányi futók telekocsijával sikerült eljutni. A jó társaságban hamar lepörgött az odaút és egész korán, 7:15-kor sikerült elindulni. Lent Királyréten ködös, felhős volt az idő, de ahogy emelkedtünk Nagyhideg-hegy felé egyre jobban kéklett felettünk az ég. A turistaházig együtt mentünk és nem erőltettük meg magunkat. Fent már sütött a Nap és csodás kilátás nyílt a völgyeket betöltő felhőkre. A házban megálltunk frissíteni, én meg még gyorsan elrohantam a budira, kihasznáva a civilizáció adta kényelmet. A Csóványos felé már volt egy kis hó, pont annyira hogy szép, téli hangulatot varázsoljon az erdőbe. Továbbra sem siettünk, de nekem meglepően gyorsan telt el a kilátóig vezető szakasz. Pedig tud ez fájdalmas is lenni, de most nagyon élveztem az erdőt, levegőt, mindent. Közben folyamatosan ürült a retek az orromból, de ezen kényelmetlenséget leszámítva semmi bajom nem volt mire felértünk. Két srác felment a kilátóba, és milyen jól tették, mert látták a Tátra havas csúcsait a felhők felett! Visszagondolva, kicsit megbántam hogy én nem lépcsőztem ezért a látványért, de hát van miért visszajönni! A Roclite 315-ben mentem, mert sárra és hóra számítottam, de eddig a pár centis hóréteget leszámítva, kemény, fagyott volt a talaj, mondjuk a lassú tempónak köszönhetően eddig nem éreztem hátrányát a minimalizmusnak.
Pár perc várakozás és a botok elpakolása után már rendesen átjárt a hideg, úgyhogy tovább álltam, a harmadik oroszlányi srácot követve, aki egy kicsit később ért fel. Hamarosan beértem, egy darabig együtt mentünk, de aztán elszakadtunk egymástól. Megkezdtem a monoton lefelé caplatást és itt már éreztem, hogy nem volt valami jól eltalált a cipőválasztás. Magosfa után már semmi hó nem volt és a kemény, köves talajon lassan sajogni kezdett a talpam, meg sokszor csak tipegtem lefelé ahelyett hogy repültem volna, mint Hokában. Igazából azért sem a Stinsont hoztam, mert kímélni akartam a nagy dzsuvától, de teljesen indokolatlan volt az aggodalmam, mert teljesen átlagos volt a sár.
A Fekete-völgy panzióban a pecsételés után felhörpintettem egy teát és a botok beállítása után már indultam is tovább a következő emelkedőnek. A napsütötte fák között, jókedvűen emelkedtem a Hollókő bérce felé. Örültem az emelkedőnek, mert a lejtmenetben a kemény cipő rámkényszerítette óvatoskodás kicsit megviselte a combjaim. Vagy talán inkább az, hogy régen nem futottam ilyen szintes terepen? A cipő viszont jó kifogás volt:).
Tempósan gyalogoltam fölfelé a hosszú kaptatón, ami pont annyira meredek hogy én tartósan nem tudom megfutni, ígyhát folyamatosan sétáltam. Meg kellett állapítanom hogy ez a gerinc hosszú, nagyon hosszú, csak nem akart véget érni. Persze hangulatában össze sem lehetett hasonlítani a két évvel ezelőtti menethez amikor itt a kihűlés szélén járva, negatív gondolatokkal nyomasztva botorkáltam felfelé a hófúvásban. Nagyságrendekkel más volt most az érzés, a kék ég alatt, a felhők felett, könnyű pulzussal, jó iramban haladva. Eszegettem is közben, hogy teljen az idő, meg tényleg elnyúlt ez a felmenet. Hollókőn beértem egy futót akivel az ellenőrzőpontig mentem, ami után megindult a lefelé gurulás. Azaz csak indult volna, mert nekem elég nyögvenyelősen ment. Még volt itt egy kis alattomos emelkedő a piroson, ami után már csak lejtő volt a magyar-völgyi EP-ig. Ahelyett hogy könnyedén suhantam volna, nehézkesen döcögtem lefelé. Egyrészt nem segített a cipő másrészt meg mindenféle gázok nyomasztották az emésztőrendszerem. Nagyon megbántam hogy nem látogattam meg a fekete-völgyi panzió mellékhelyiségét. Persze felfelé, gyaloglásnál nem bántott annyira a dolog, meg reménykedtem, hogy idővel csak elmúlik. Hát nem múlt el.
Minden földetérésnél, zökkenésnél úgy éreztem, hogy egy nagy buborék kuttyog föl-le bennem. Mielőtt még elértem volna az EP-t inkább félreálltam a sűrűbe könnyíteni magamon. Jó sok időt elszüttyögtem, nem volt valami kényelmes lehámozni magamról a ruhát, plusz egy régi kantáros, bringás hosszúnadrágban mentem. Élmény volt, de végül sikerült és nem is fáztam át különösebben a napon. Innen már gyorsan leértem a pontra ahol betermeltem a csokit plusz a teát. Szerintem nagyon jó az ellátás ezen a túrán, gyakorlatilag három helyen van meleg tea, egy jó minőségű csoki, a zsíroskenyeret ugyan most kihagytam a panzióban, de ez a lehetőség is adott a só pótlásra. Mondjuk lehet hogy megbékítette volna a gyomrom.
A völgyben a lassan emelkedő erdészeti úton szép lassan kocogtam felfelé és kezdtem is utolérni többeket. Most is negatív split volt a cél, amit azért lássuk be, ezen a pályán nem valami nehéz összehozni, lévén hogy a szintemelkedés 2/3-a az első felében van, de azért a Csóványosig tartó tartalékolás szerintem meghozta a gyümölcsét, mert most sorban tudtam elkocogni pár ember mellett és innen gyakorlatilag végig csak előzgettem az immár ritkássá vált mezőnyt.
Bányapusztán aztán megint elővettem a botokat és nekivágtam az utolsó emelkedőnek. Immár rendesen éreztem a combjaimban, vádlimban a törődést a szintektől és a lábfejem is meglehetősen lestrapált állapotban volt a minimalizmus jegyében… Azért rendületlenül bandukoltam felfelé, szép egyenletes pulzussal. Az utolsó szakaszon tervezgettem, hogy majd mi mindent csinálok, eszek-iszok-vásárolok a turistaházban ha felérek, de mindebből csak egy pecsételés és egy gyors tea lett aztán neki is indultam a célig tartó lejtőnek. Tartottam ettől a lejtőtől a cipő miatt, de szerencsére a felső meredekebb részeken pont annyi laza hó volt amiben élmény volt lezúdulni. Lejjebb meg a kiolvadt saras részeket kerestem a csillapítás miatt, így elég jó tempót sikerült összehozni. Egy tapasztalt futó után lobogtam, mert nem akartam gondolkozni az útvonalon, úgyhogy csak toltam neki ahogy bírtam hogy tartsam a lépést. Mire elértük a parkolót már egy másik srác is volt köztünk, mentem utánuk, de pár száz méter után rájöttem, hogy rossz felé jöttünk. A futó már kb 200 méterre volt tőlem, nekem meg nem volt erőm, kedvem már vissazfutni így mentem utána Királyrétig a betonon. Ez az utolsó szakasz kicsit borúsan telt, nem csak azért mert visszaereszkedtünk a felhők alá, hanem mert az útvonal elhagyása nyomasztott. A célban mondtam a rendezőknek, hogy ezt elszúrtam, de úgy ítélték meg hogy ez belefér és érvényesnek ítélték a teljesítésem. Meg kell mondjam, nagyon jól esett!
Már nem is maradt más hátra, minthogy megvárjam az oroszlányi brigádot. Közben betértem egy hotdogra a helyi büfébe, ahol kicsit beszélgettem a tulajjal. Mondtam neki, hogy nem is volt olyan durva a jégkár és hogy milyen szépen kitakarították ahol mégis az útra zuhantak a fák. Szerinte itt tényleg nem volt olyan nagy a kár, de a Diósjenő, Kemence irányban jóval több fa sínylette meg az időjárást. Itt NHH környékén 3000 köbméterre teszik a kárt, míg a másik területen ez 50000 is lehet… Elég rosszul hangzott…
Nem sokkal ezután befutottak a többiek ami után sietve hazafelé vettük az irányt.
A sok negatív előjel: a jégkár, részemről a nátha; ellenére ezt a napot nagyon jó élményként éltem meg. Zseniális volt az időjárás, az útvonal végig akadálymentes volt hála a szervezők és az erdészet egész hetes munkájának.
A cipőválasztásom kicsit elbaltázott volt, az Inov-8 Roclite 315-ben mentem aminek a talpbetétét már régebben kicseréltem egy szupervékony alig-betétre mert gondok voltak a lábfejemnek jutó hellyel, így gondolom még plusz csillapítórétegeket vettem el az amúgy is elég kemény talpú cipőtől. Mindenesetre maradandó sérülés nélkül megúsztam, de ezentúl ragaszkodom majd ahhoz az elvhez, hogy 30 km felett csak Hoka.
De jó is volt anno a Montrail Rockridge ami pont tökéletes lett volna ide, 30-50km között, ezen a terepen ideális lett volna. Kár hogy már nem gyártják… táv: 44,22km idő: 7:29
Gyakorlatilag percre pontosan annyi lett az idő, mint 2012-ben azonban 13bpm-el jobb pulzus és hát az általános közérzet is mérföldekkel jobb volt. Hokában, gyomorpanasz mentesen szerintem nem lenne gond betolni 7 óra alá, úgyhogy jövőre adott a cél:)
Köszönet a szervezõknek az útvonal rendbetételééért, gyakorlatilag teljesen akadálymentes volt!
Szerző: kovtams
Csatlakozom az elõttem szólókhoz és köszönetet mondok a szervezõknek, amiért ismét részem lehetett ebben a hihetetlen élményben, amit a decemberi Vulkántúra jelent! Az elõzmények ellenére az útvonal és a szervezés is teljesen rendben volt, úgy sejtem, hogy emögött sokaknak igencsak komoly munkája lehetett.
Harmadszor indultam, de nagyon remélem, hogy sikerül még néhány következõ alkalommal is eljönnöm és végig mennem. Idén is minden megvolt, amiért beleszerettem ebbe az útvonalba és a december közepére esõ idõpontba. Napkelte, napnyugta, és egy kis éjszakai túra. A Csóványoson igazi tél hóval és metszõ jeges széllel, gyönyörû napsütéses panorámával. Fekete-völgy felé néhol már egészen kitavaszodott, megáradtak a patakok, a Salgóvárnál pedig hol jeges, hol saras komor késõ õsz köszöntött be. A nyugati gerincet már megint alábecsültük, csakúgy mint a második mászást a Nagy Hideg-hegyre, vagy éppen a soha véget nem érõ ereszkedést Magyar-völgybe, ami legalább annyira nehéz volt, mint a nagy mászások. A legnehezebb szakasz nekem mindig az utolsó nyolc kilométer, ami ha fizikailag nem is annyira nehéz a monotonitása miatt igencsak megerõltetõ. Ami biztos, hogy a túra hossza nem árul el sokat a nehézségérõl, hazafelé pont azon gondolkodtam, hogy tavaly egy 50-es túrán másfél órával jobb idõt mentem, úgy hogy nem nagyon rohantam ott sem és itt sem, csak éppen mentem a szokásos tempómban. Most viszont a legvégén már igyekezni kellett, hogy hozzuk a szintidõt. Szóval küzdeni kellett, de megint azt éreztem, hogy megérte, egy igazán szép és tartalmas nap volt. Egyedül az erdõt volt rossz látni néhány helyen, lesz ahol már ki sem heveri a pusztulást, de szerencsére úgy tûnt, hogy ez csak kevés, arányaiban kisebb kiterjedésû területrõl mondható el. Az út elõttünk járható volt.