vulkántúra 2016
15. Börzsöny Vulkántúra – 2016. december 10.
Szerző: VadMalac
Vulkán
„Tufa vagyok, mint egy Lokál-olvasó.”
Magyarpityuval a reggeli buszon zárt ajtók előtt tartunk megbeszélést. Múltbéli dolgainkba tekintünk bele. A jövőbe inkább nem. Inkább ne!
Ákos bá’ nélkül. Kinyírták. Jelnek ott a halott büfé. Nem is büfé, csak bódé már. Ott hagyták, hogy lássuk, hogy bánnak el. Mással is, velünk is. Ákos bá’ nélkül halott az ügy. A maradandóságé. A bizonyosságé. Nem iszom teát, nincs virsli sem. Nem jó így a világ. Oszival az elsőt emlegetjük (akkor még Ákos bá’ volt a cél, ott sötétedett be nekünk is), meg a pénzt, ami mindent megb… Jó, hogy itt vagyunk, hogy ez maradt legalább. A Vulkán. Ki is törhetne éppen. Illene rá. Ránk. A hamu meg a láva.
Az első hegyen Zoli megadja az alaphangot. Aurórát idéz: „még bevadulok néha, de kikészülök, kikészülök hamar…” Megint emlékezni lehet csak valakire, aki értett egy kicsit a világhoz. Dévényi Ádám a túlpartra sodródott csónakjával. Átmeneti Kabátban, cigivel a szájban dúdol egy verset, hogy…
„Ebben a körben már belevalóvá aligha válok, hát feladom
De ha van igazság vagy lélekvándorlás kapok új sanszot és bizonyítom,
Hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes
Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett”
Úgy vagyok ma, mint Tyler Farrar az idei Vueltán: csak el akarok jutni A-ból B-be. Semmi akció, emberkedés. A gerincen Lombrágóval. Erős, mint mindig. Egy perces technikai szünet nem fér bele, elviszi a hegyet simán. Lefelé azért jön egy egészséges futás, szponzori szökés, megyek önmagam után, elől. Előzök. Nem ér, hagytad magad! Salgó görcsbe rándít, Magyar-hegy visszahúz, ennyire (se) futja. Bányapuszta előtt, után a sárral ismerkedünk két régi ismerős társaságában, Cserehát 55, Merzse és hasonlók adják a témát és persze a Vulkán is, amely nem tör ki. Örök a kaldera, melynek peremén egyensúlyozunk. Beletörődés, megalkuvás…
„Még bevadulok néha…” A legendás Hanák-réti emelkedőn (egy apróbb görcs után) felveszem a mezőny tempóját, szponzor örülhet, mutatom magam. „…de kikészülök, kikészülök hamar.”
Királyrét Ákos bá’ nélkül. Kinyírták. A büfé halott. Nincs tea, nincs virsli. A deszkák beleroppantak az évtizedekbe. Valójában bírták volna még, a baltánál, szúnál rosszabb a szívtelenség. Tizenöt év. Tizenöt nap, alkalom. Ma is ünnep, ugyanaz a kötődés. Ahogy Oszi mondta, mi ilyen régi vágásúak vagyunk…
„Kegyetlen gyilkos, szívtelen tolvaj, lelketlen kurva együtt leszek
Ám hiába rejtem magamban mélyre, az érzékeny lelkem, felismered
Mert éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes
Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett „
Szerző: Kocázó
Tavaly eléggé be voltam rezelve, nagyon soknak tűnt a 2200 méternyi szintemelkedés ezen a negyvenpár kilométeres távon. Az volt. Akkor még csak túráztam, elég rendesen megszenvedtem, de végül percre pontosan sikerült a célként kitűzött 10 órás teljesítést elérnem. A végén ehhez „nagyon sokat” kellett kocognom. Szinte már már futni, azok után, hogy voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem tovább menni sem bírok. Futni, hmm, hát igazából nem is olyan rossz. Egyszer talán én is fogok, egyszer, talán… Egy év elteltével újra itt állok a Börzsöny szívében. Nem hajnali 6-kor, hogy még talán világosban beérjek, szigorúan napfelkelte után. Nincs is nálam fejlámpa. Most sem lesz kevés a szint, a hegyek nem változtak, én viszont elég sokat. A tolom neki, aztán majd meglátjuk taktikával indulok, legalább 160-as átlagpulzust tervezek. Azt bírnom kell. A Piros 85-ön Csévi nyeregig 5 óra 42 perc alatt jutottam, 45,7 kilométert és 1800 m szintet legyűrve addig. Ebből kiindulva ideális körülmények között egy 6 órás célkitűzés reális lehet. A frissítési tervet most megpróbálom nagyon komolyan venni. Óránként egy zselét 2 dl vízzel, és 3 óránként egy liter izót tervezek. Izo keverésre és víz utántöltésre Nagy-Hideg-hegyen, Fekete-völgyben, majd ismét Nagy-Hideg-hegyen lesz lehetőség. Ez óránként kb. 35 g szénhidrát, és fél liter víz, eléggé minimalista, de lesz nálam tartalék bőven. Amire igazából figyelnem kell, hogy a pontokon ne zablájak be zsíroskenyérből, csokiból. 🙂
A Piros 85-ön nagyon szuper volt a szintrajzos tetkó az alkaromon, sokat nézegettem, és rengeteget segített útközben. Most viszont már hideg van, kell a hosszú felső, az alkaromon hiába is lenne bármi. Az átlátszó telefontartó tokom telefonnal iszonyat kényelmetlen, de ha csak egy papír van benne, az nem zavar, és így folyamatosan tudom nézegetni a nekem érdekes infókat. A főbb pontokat, időtervet, jelzéseket írtam fel, és egy hevenyészett szintrajzon megjelöltem az izo keverési pontokat, 10-es kilométereket. Nagyon hasznos volt végig, az itinert nem kellett kinyitnom.
Sokat szöszöltem a telefonnal, nem találtam rajta a tracker programot. Alighanem valamelyik gyerek keze lehet a dologban… Megint nem tudok tracket rögzíteni, mindegy, haladjunk, már majdnem fél 8 van mire nekivágok. Hamar beállítom a tervezett 160-as pulzust, jól érzem magam, gyorsan el is érem az első ellenőrzőpontot. Pecsételés után bevetem magam az erdőbe, aztán egy jó meredek szakaszon sétára kell váltanom. Hirtelen nagyon tisztán emlékszem a helyre, a tavalyi érzésekre. Most egész más, vidáman váltok vissza futásra, mikor szelídülni kezd az emelkedés szöge. Bár egy jegesebb részen előzve megcsúszok párszor, az időjárással valójában hatalmas szerencsénk van: a nagyon hideg hétköznapok után jó alaposan át van fagyva a föld, legfeljebb a felső egy-két centi saras, alatta betonkeménységű, viszont épp erősen plusz van, így nem jegesek a kövek. Melegem is van, felmerül bennem, hogy esetleg túlöltöztem. A túrázók nagyon szépen elengednek mindig, ezúton is köszönöm nekik, és azt különösen, hogy érkezésemre többször „futó!” felkiáltással reagáltak, jó ezt hallani, legalább már úgy nézek ki, még ha olyan gyors nem is vagyok. 🙂 Ahogy kezd meredekebbé válni az emelkedő, eszek egy zselét, inkább menet közben akarom letudni, a pontokon nem kéne ezzel időt tölteni. Egy-két futó megelőz, nem próbálok senkivel sem menni, csak magamra figyelek. Már itt is a felvonó, de mielőtt felérnék, egy tányért azért még lefejelek. Sajnos a csúcson köd fogad. Gyors pecsét, kis kulacsokat feltöltöm vízzel a mosdóban, és már megyek is ki. Meleg és párás volt bent, nemigen marasztalt. Idővel jól állok, 4 perc előnnyel indulok tovább. Meredek, havas lejtőn próbálnak sokan sikertelenül egyensúlyozni, hát akkor csapassunk, szerintem csúszós terepen futva sokkal könnyebb. Elég havas ezen a részen, örülök neki, végre egy kis téli hangulat. Aztán jön egy nagyon meredeken emelkedő rész, amire felkapaszkodva szuper kilátásban gyönyörködhetnénk, de csak a visító szélben a gerincen átbukó ködöt látni. Mondjuk ez sem utolsó látvány.
Néha egy varjú károgása teszi teljessé a hangulatot, már nem érzem úgy, hogy túlöltöztem volna 🙂 Azért az nem merül fel, hogy a nálam lévő tartalék széldzsekit felvegyem, de tempósra veszem a figurát, emlékeim szerint Csóványos után már nem lesz ilyen kitett. Van még egy keményebb emelkedő a végén, és már a kilátónál is vagyok, bár az előnyöm apadt egy percet a tervhez képest. Reménykedtem benne, hogy majd jól átnézek innen a Tátrára, hát ez ma nem fog összejönni. Érkezik két futó is a pontra, „Hát akkor kezdődjön a tánc!” felkiáltással indulnak tovább, én meg mögöttük. Itt jól futható rész jön, nagyon nyomják neki, egy ideig megyek velük, de meg kell álljak cipőfűzőt kötni. Nem meglepő módon nem látom őket többé. Jól haladok a lejtmenetben, de hirtelen arra leszek figyelmes, hogy mindenhol csak zöld kereszt jelzést látok, és mintha nem azt követném. Gyorsan ellenőrzöm is, valóban, zöld sáv, majd négyzet kéne legyen a menü a következő pontig, kereszt sehol, lehet megfordulni. Pár perc visszakapaszkodás után embereket látok 50-100 méterre tőlem, toronyiránt keresztülvágok, hogy minimalizáljam a veszteséget. Hát vagy öt percet itt biztos elszúrtam, de semmi gond, eddig jó vagyok. Miután ismét a jó úton haladok, nagyon ismerős lesz a terep, fel is tudom idézni, hogy milyen szakaszok jönnek. Zselézek egyet, majd a Fekete-völgy előtti meredek lejtőn az izót is mind megiszom. Gyors pecsét után irány a mosdóba bekeverni az izót.
A csap automata.
A csap csak egy másodpercig ad vizet.
A csap gonosz.
Csak akkor ad vizet, ha épp akar, a kesztyűs kezemnek nemigen engedelmeskedik, és ha épp ad, akkor meg olyan erővel, hogy ki is csapja a zsákból. Ami egyébként alá sem fér. Olyan 5-6 percnyi szenvedés árán sikerült nagyjából 8 decire feltölteni a zsákot, hát akkor sűrűbb lesz, nem érdekel, már mindenem csurom víz. Nagyon fölhúzom magam, sosem szerettem az automata csapokat, de most kifejezetten megutáltam. Nem a megfelelő idegállapotban indulok neki a következő szakasznak, ráadásul nagyon fázom, hiába volt bent meleg, a sok állás miatt kihűltem. A tervhez képest négy perc lemaradásban vagyok, és azon kezdek filózni, hogy tavaly is innen kezdődött a szenvedés. Folyamatosan próbálom pozitív gondolatokkal megtölteni a fejem, de sajnos kezdem ugyanazokat a fájdalmakat érezni ugyanazokon a helyeken, mint tavaly, ami csak erősíti a negatív visszacsatolást. Elérek ahhoz a helyhez, ahol tavaly a lövöldöző emberek elől menekülő vaddisznó száguldott át előttem, ez most elmaradt, hoppá, máris egy pozitív változás! És igazából most csak az egyik térdem fáj, az izmaim meg alig fáradnak, nincs görcsölés se. Jó lesz ez! Átnézek a hajdan volt kaldera túloldalára, ott a csóványosi kilátó, milyen elérhetetlenül messzinek tűnik, pedig nem oly rég még ott álltam. Még mindig meg tudok lepődni, hogy micsoda távolságokat képes megtenni az ember lábbal. Próbálom észben tartani, hogy itt tavaly nagyon sokszor azt hittem, már Salgóvár következik, de mindig volt kis lefele, hogy aztán egy még nehezebb emelkedő következhessen.
Amikor már nagyon kegyetlen a meredekség, megpillantom a zászlót, most már tényleg mindjárt fenn vagyok. Csak egy gyors pecsét, és futok is, elég nagyra nőtt a hátrányom. A Magyar-hegyre az előbbiekhez képest kellemes emelkedő vezet, próbálom erőltetni, felérkezés után pedig a meredek lejtőn mindent beleadok. Valaki van mögöttem, de úgy tűnik nem akar előzni. Egy, a mély avarban megbúvó mozdíthatatlan követ súrol a talpam, a cipő sarokrésze bele is akad, nem nagyon, csak épp annyira, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Reflexből próbálom az esést elkerülni, de mivel elég nagy a tempó, hatalmas ütést kap a jobb lábam, ahogy próbálom lefékezni magam vele. Már majdnem sikerül stabilizálódnom, de iszonyatos fájdalom közepette a teljes vádlim görcsbe rándul, így kiengedem, és a maradék sebességet a másik lábammal megfogva megállok, majd gyorsan lehajolok, hogy kicsit nyújtsam. A mögöttem lévő srác nagyon jófej, megáll, próbál segíteni. Semmi gond mondom, csak botlás volt, mindjárt helyrejön. Mondjuk abban a pillanatban igazából ezt én sem hittem el, valójában a „na, akkor itt a vége” gondolat fordult meg a fejemben. De nem érdekel, negatív gondolatok ki, két-három fájdalmas lépés után már futok is. Végül alig néhány tíz méterrel lemaradva a srác mögött leértem Magyar-völgybe, és még egy percet faragtam is a hátrányomból.
A kis kulacsaimat megtöltöm vízzel, aztán futok tovább. Nem esik jól, hogy finoman fogalmazzak, tavaly itt nagyon depis voltam, és most sincs ez másként. Amikor végre jól láthatóan emelkedik, akkor kicsit belesétálok, de ez csak arra volt jó, hogy egyre kevésbé akarjak futni. A síknak tűnő, (bár szerintem itt tuti végig emelkedik) szinte aszfalt keménységű úton egyáltalán nem akaródzik a futás, a pulzus lesesése is arra utal, hogy nem igazán erőltetem meg magam. Hát nem gondoltam, hogy ennyire meg fogok zuhanni ezen a futáson, teljesen le vagyok döbbenve. Nagyon várom, hogy végre megkezdődjön az utolsó csúcstámadás, mert ez a belesétálgatós, vagyis már egyre inkább csak belefutogatós szenvedés kikészít, inkább mennék a meredeken fel. Bányapusztánál felszívom magam, és dühből nekimegyek az emelkedőnek. Hamar legyűröm az első meredekebb részt, és már vissza is tért a kedvem a futáshoz. Néhány ember mellett elfutok, majd az emelkedő dózerúton sétára váltok, valaki tartja a tempómat. Hamarosan már mellettem van, beszélgetést kezdeményez a belső utunkról, jó felütés volt. Bár jól esik a társaság, de meggyőződésem, hogy csak akkor tudjuk kihozni magunkból a maximumot, ha teljesen önző módon, a másikkal egyáltalán nem törődve simán otthagyjuk, ha akár csak egy kicsit is visszatartana. Az antiszociális futók klubját is csak azért nem alapítom meg, mert úgysem vennék be senkit. 🙂 Egy tényleg nagyon szép bükkös részen fotózna egyet, de nagyon helyesen leszűrte a mozgásomból, hogy én aztán egy másodpercet sem fogok elvesztegetni, és azt mondja „inkább maradok veled beszélgetni”. Örülök neki különben, ő is épp elég mély gödörben volt, amikor utolértem, őt a társaság most ösztönzi a haladásra, én meg próbálok keményebbnek tűnni, mindig egy kicsivel előbb kezdem, és tovább tartom ki a futást, mint egyedül tenném. A Nagy-Hideg-Hegy második megmászása így végül elég jó hangulatban és tempóban tellik, de sajnos a Bányapusztáig tartó szánalmas tempó miatt már esélyem sincs a 6 órás célra, 21 percnyire duzzadt a hátrányom. Az ellenőrzőponton pecsételés közben mondják, hogy a teára várni kell, én kimegyek a mosdóba izot keverni. A srác kérdezi, hogy „akkor nem várjuk meg a teát?” Hát tutira olvas a gondolataimban! 🙂
Innen már csak lejtő a célig a piroson. A motiváltságom nem nagyon segíti a célidő elérhetetlensége, de azért a nagyon meredek részen túljutva belehúzok. A társaság miatt az önmarcangoló laza tempó most kizárt, fussunk csak le szépen, aztán majd hazafele sajnáltatom magam. Az erdőben lefelé tökéletes meredekségű a pálya, az ideális körülmények között egészen jó tempót tudok felvenni. A Magas-Taxi turistaháznál kicsit elbizonytalanodunk, arra emlékszem tavalyról, hogy itt eltévedtem, és biztosan nem az aszfalton kell menni. Jelek, szalagok sehol, de a ház mögül kibukkanva megismerem a rétet, meglátjuk az ösvényt, egy embert. A villanypóznákhoz kiérve a srác előreáll, nagyon megjött a kedve, olyan 5 perces tempóra állunk be. Nagyon hosszú ez a szakasz, egyszer fel is dobja, hogy benne lenne a sétában, hát én azt biztos nem, de lassíthatunk kicsit, elég magas a pulzusom. Lassítani nem akar, neki az nem jó, nekem meg mindegy, hamarosan célba érünk, nyomhatjuk neki. A célig végül néhány 10 méternyire leszakadok, egy simább részen vissza kellett vennem, már becsipogott az óra. Jó volt így a vége, magamtól biztos nem erőltettem volna ennyire. Ezzel sikerült elég sokat faragni a hátrányból, és így csak 12 perccel léptem túl a 6 órás tervet.
Sokkal inkább meglepett vagyok, mint csalódott. Csalódott akkor lennénk, ha nem tettem volna oda magam, vagy nagyot hibáztam volna, de nem erről van szó, egyszerűen nem volt több bennem. Miért nem sikerült a terv? Miért volt ilyen nehéz a pálya? Hiszen a Piros elején kicsit több távon csak 400 méterrel volt kevesebb a szint, nem számíthat ez olyan sokat. Hát pontosabban utánaszámolva ott 39,4 m+/km, itt pedig 50,8 m+/km volt az átlag szintemelkedés, az azért mégsem ugyanannyi. A szint eloszlása pedig egész más, itt van néhány, nekem még nagyon durván meredek emelkedő, és hát a lejtők között is akadt elég meredek ahhoz, hogy még az is nehéz legyen. A Piros 85-től egy nagy pofont vártam, de a Pilis és a Budai hegyek kesztyűs kézzel bántak velem, hát most az év utolsó megpróbáltatásán a Börzsöny bepótolta.
Hát akkor Boldog Új Évet Kívánok! 🙂
Szerző: Stabat
Negyedszer a Vulkánon
A változatosság kedvéért otthonról indultam kerékpárral a rajtba, útközben felkelt a Nap is. Hányt-vetett az öltözék kérdése, mivel nem volt kéznél rövidnadrágom, maradt a hosszú. Amikor kidugtam az orrom bentről, hidegebbet éreztem a tervezettnél (már amennyire ez tervezhető), viszont tekerés közben elöntött a meleg. Ingadozásom vége az lett, hogy a bicikliről leszállva sapka nélkül és egy felsőben indultam útnak, ami felfelé nem is volt olyan rossz választás, de a gerinceken fújó szél kissé megviselt. Sebi már várt a rajtban, hagytuk a futókat, hagy menjenek. Eléggé félreérthető helyen és módon öltöztem át a ház mögött, tán a gondnok járt arra, majdnem rám is szólt, hogy mit bujkálok a fal tövében. Sebi a ruha helyett a hozandó szendvicsek számán őrlődött, ilyesmi engem nem kínzott, elégnek gondoltam a bögrét.
Már az elején elkövettem a szokásos hibát, 7 óra alatt akartam beérni. Ennek ellenére lazára vettük az első szakaszt, csak sétálgattunk a Nagy-Hideg-hegyre. Bent megkaptuk a napocskánkat, egy kis teát a bögrécskémbe, meg látáskorlátozó páraszemcséket a szemüvegemre. Egyet koccant a fogam, ahogy kiléptem, de aztán felvettem az üzemi hőmérsékletet, a csúcskő mellől megbámultam a Naszályt, mintha még soha nem láttam volna. A Csóványos felé már olykor meglódultunk, a kilátót nem hagytuk ki ezúttal sem, onnan a Pilis ragadott meg. A zöldön őrült tempóban vágtattunk le, csak Szabi miatt lassítottunk egy kicsit, meg hogy a lelkünk utolérjen. Ugyan még nem volt ebédidő, de a Fekete-völgyben a zsíroskenyerek sok hagymával egymás után csusszantak le az elmaradhatatlan tea kíséretében. A szokásosnál hamarabb indultunk tovább egy kenyérrel a kézben, de nemsokára az is a többi sorsára jutott.
Gondoltam, hogy a vágtának még meglesz a böjtje, bár a fájdalmak elkerültek, de a nyugati gerincen való hullámzás kezdett fárasztani. Azért jutott idő megcsodálni a Csóványos fölé magasodó Magosfát. Salgóvár rövid meredélyén Hédit előzzük, Lajos és Zsolti a ponton várják, mi rohanunk tovább, dél van. Páran elnézik a jobbra kanyarodó pirost, nem árt figyelni. A lejtmenet is fáraszt a folyamatos tompítás miatt. Sebi kicsit lemarad, most neki ment ki a bokája. Magyar-völgyben együttérzek a teamerővel, tényleg stresszes úgy merni a nemsokára elfogyó teát, hogy folyamatosan hatan állnak feletted. És valaki újra meg újra kér a bögréjébe egy adaggal. Benyomom a csokit is, sétálva indulunk tovább. Nevetünk a szénabálába lyukat evő birkákon. Újratervezem a hét órát, határeset, már csak két óránk van. Ahogy nő a meredekség, úgy uralkodik el rajtam a fáradtság. Újabb ismerősök, de csak pár szó erejéig lassítunk. Felküzdöm magam újra a hegyre. Most holdacska jut pár csillaggal, szerencsére azért még itt nem tartunk. A tea most kimarad. 40 perc alatt talán le lehet érni Királyrétre, lehet, de csak 34 perc van. Csapatom lefelé, fröcsög is a sár rendesen. Néha kell fújni egyet. A hosszú egyenes nem akar véget érni, lepereg az idő és még mindig tart. Nem baj, négy éve 10 órából csúsztam ki éppen, ahhoz képest a 7:05 egészen jó eredmény. A célban valaki megkérdezi, hogy mennyi volt a legjobb idő, 4:10 körül. Hát akkor az mi, ha a 7:05 egész jó?
A biciklim úgy van, ahogy hagytam, a két hozott csokit gyorsan kieszem a táskából, beöltözöm biciklisnek, és megkoronázzuk a napot egy gulyáslevessel. Sebi Vácra teker, én Rétságra, közben a lemenő nap mindent vörösre fest. Ezt jövőre sem hagynám ki. Köszönjük!