vulkántúra 2023
21. Börzsöny Vulkántúra – 2023. december 9.
Szerző: Kenyeres Oszkár
A rekordok vulkánja
Mikor a Vulkántúrát megelőző napokban 50-60 centiméter hó hullott le a Magas-Börzsönyben, akkor már sejtettük, hogy az eddigi leghavasabb rendezésre készülhetünk. Ez egyben azt is jelentette, hogy az indulókra a Vulkántúrák történetének legnehezebb terepe vár. Azt viszont nem is reméltük, hogy ilyen előzmények után a 21. Vulkántúrán dől meg a nevezési rekord! December 9-én 515-en gondolták úgy, hogy nekivágnak a maratoni távnak. A pazarnak ígérkező téli táj mellett talán az is segítette ezt a rekordot, hogy a túra előtti napon közhírré tettük, hogy 12-ről 14 órára emeljük a szintidőt. Ezzel a leghosszabb rendezés csúcsa is meglett, hisz a királyréti rajtban már hajnal 5-kor megkezdődött a nevezés, míg a cél este 11 után zárt. A túrát végül 432-en teljesítették a 14 órás szintidőn belül, ez 84 százalékos teljesítési arányt jelent. Ahogy várható volt, a gyorsasági rekord nem dőlt meg; a hölgyek közül ezúttal Janek Noémi volt a leggyorsabb (6 óra 51 perc), míg a férfiak között az idén is Józsa Gábor (5 óra 33 perc). A beszámolók heroikus küzdelemről tudósítanak, az alábbiakban ezekből szemezgetünk.
Szerző: Vámos Hajnalka
Vulkán túra 2023.
„A Hazajáró Egylet Vulkántúrája a Börzsönyben mindig az egyik legjobban várt túra részemről is. Remek a hangulat, jó a szervezés, méltán egyre népszerűbb a terepfutók, teljesítménytúrázók körében. Mint egy ünnep az év végén, ahol részt vesz a tt-zés kemény magja. Ezt mutatja, hogy több, mint 500 nevezés volt, pedig a Vulkántúra alapból nem könnyű. Csak egy távon lehet indulni, s nem sok kisszállási lehetőség van – 42 km, 2216 m szintemelkedéssel, melynek több, mint a fele az első 20 km-re koncentrálódik. A Börzsöny pedig sohasem viccel. Nem volt ez másként most sem, hiszen az elmúlt hétvégén mindez fantasztikus, hófehér, selymes puhaságba volt csomagolva…”
„A maratoni távon minden egyes lépés küzdelem volt a 30-50 cm mély hóban. Igyekeztem tempót menni amennyire lehetett, de hamar kiderült, hogy dupla energiába kerül a haladás. A mély hó süppedős, csúszós, sokszor, mintha homokban kellene lépkedni. Kettőt előre, egyet vissza… Bár ez most nem egy tánc éppen.”
Pedig direkt nem indultam korán, remélve, hogy az előttem haladók utat törtek, már, amennyire lehetett.
A 0 fok körüli hőmérséklet pont ideális szerintem.
Nem öltöztem túl – a futó nadrág, két hosszú ujjú (melyből a felső zippzárasat könnyen föl -le tudtam venni), sapka, kesztyű, a Hoka Mafate egy hosszú kamáslival, dupla zokniban elegendőnek bizonyult, s persze a Sas-út meredek lejtőjén előkerült a hómacska is, ami onnantól már végig maradt is a cipőmön. A hosszú felfeléken még melegem is volt.
A cipő és a zokni persze hamar átázott, de ez sosem szokott zavarni. Induláskor egy vékony vazelinos réteget kentem a talpaimra védelemként, s a víz remekül kitaposható a cipőből.
Persze biztonsági játékos vagyok, így a hátizsákomban még egy csősál, egy pehely kabát, egy esőkabát és egy izolációs fólia is nálam volt.
Hála, ezek a technikai cuccok manapság rendkívül könnyűek és kis helyet foglalnak, így a 10l futózsákba is belefértem mindennel
Amikor futó mozgást próbáltam végezni, mindig úgy éreztem magam, mint egy botladozó veréb. A botok csak annyiban segítettek, hogy ne essek-keljek folyamatosan, bár így is sikerült vagy kétszer hóba harapnom
Viszont a látvány kárpótolt mindenért!
Meseerdő, lenyűgöző téli csoda fogadott az erdőben. Csend és megnyugtató békesség körülöttem. A magas ormokon fantasztikus kilátás fogadott. Kivéve persze a Nagy-Hideg-hegy és a Csóványos, ahová azért a köd ellenére is megérte felmászni a kilátóba. Imádtam azokat a részeket, ahol sikerült egyedül maradnom rövid időre egy-egy szakaszon – bár ez elég ritkán volt így, mert tényleg sokan vállalták ezt a megmérettetést szombaton. Az ellenőrzőpontokon minden elismerésem a pontőröknek, köszönet a jó hangulatért, a meleg teáért, a finom pálinkáért.
Nagyon jól éreztem magam, azonban az első 20 km sokat kivett belőlem. Nagyon jól esett, amikor Pék Ádám suhant el mellettem és csak megjegyezte, milyen gyors vagyok, milyen jól jövök. Pedig egyáltalán nem így éreztem, de jól voltam.
Később nem is értettem, hogy honnan jött a gondolat, amikor leértem Holló-kőről, hogy nem a Salgóvár felé veszem az irányt.
Megálltam és csak bámultam a táblát – Perőcsény 4,4 km és egy busz embléma.
Álltam és néztem az órát, az eddigi időmet, a tracket, és hogy még csak fél úton járok, több, mint 5 óra alatt. Eljátszottam a gondolattal, hogy lemegyek inkább Perőcsénybe, oda hívom a transzferem és elég is volt mára…
Ekkor jött Márk, és érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Mondtam, hogy persze, csak épp tipródom, merre menjek.
Közölte, hogy Hajni, ne gondolkodj, haladj tovább!
És akkor ott tudtam, hogy igaza van! A nehezén már túl vagyok! 300 m a következő pontra érni.
Eldőlt, hogy ez ma már meglesz. Márk, ezúton is köszönöm, hogy kizökkentettél!
Innentől sima ügy volt.
Magyarhegy lefeléjén még anyáztam egy kicsit magamban, de jó kedvem volt, élveztem, hogy itt lehetek.
Az ep-ről Julikával indultam tovább. Eszemben sem volt rohanni. Nagyon jót beszélgettünk az utolsó nagy emelkedő előtt. Nagyon hálás vagyok ezekért a találkozásokért.
Az NHH-ra tartogattam egy zselét, amely végül megadta a kellő energiát, egészen a végéig.
A turista házban utóértem Álmost is, akivel együtt indultunk, sokáig együtt is haladtunk, s így együtt is tudtuk befejezni az idei Vulkán túrát.
Az NHH-ról lefelé jobban haladtunk, mint gondoltam. Egészen meglepő tud lenni, hogy a végére még mennyi erő marad bennünk, így a 10 és fél órás idővel elégedett vagyok.
(A szervezők a 12 órás szintidőt 14 órára emelték, nem véletlen)
Örülök, hogy ott lehettem ismét. A tavalyit kihagytam, a tavaly előtti könnyebbnek tűnt, pedig az volt az első igazi havas túrám. Hasonló idővel értem be két éve, igaz, akkor sikerült 5 km-rel többet mennem, úgy elkavartam és a Sas-utat kétszer jártam be. Érdekes volt most újra élni azt a hibát.
Nehéz volt-e az idei? Nagyon!
Úgy érzem, minden métere megérte mégis!
Jövőre újra ott tali! Mert a találkozások , az egész közeg, a hangulat, az érzés miatt akarom még!
Szerző: Nánási Ottó
HA MEGEMELIK A SZINTIDŐT 1 ÓRÁVAL, akkor nagy a hó. Ha 2 órával emelik meg a szintidőt, akkor korva nagy a hó, nagyanyó.
Bizony, a 2023 december 9-i Börzsöny Vulkántúra szintidejét az eredeti 12 óra helyett 14 órában állapította meg a rendezőség. A túrán 42 kilométert kellett megtenni 2216 méter szintemelkedéssel és ugyanennyi ereszkedéssel.
Magas-Börzsönyre törő becsvággyal érkeztünk Királyrétre Okere Szilvia, Kárpáti Szilvia és Inczédi Zoltán túratársaimmal. Mivel a szokásostól eltérően nemdolgozó szombat volt, a sorompónál parkolás címén rögtön ugrott 1000 forint. A rajt/célul szolgáló Kastélyhotel folyosóján ezúttal is számos nevezni vágyó várt a sorára, ám a rendezők flottul intézték a nevezési díjak átvételét és az itinerek kiadását.
Még néhány perc cihelődés a klubhelyiségben, és kipenderülünk az utcára. Az éji sötét illanni látszik, súlyba tesszük lámpáinkat, és a sötétszürke, hófoltos aszfaltról hamarosan felkanyarodunk – a piros sávot követve – egy villanyoszlopok szegélyezte útra. A hó kezdetben kissé töppedt, átfolyásoknál latyakos. Hosszú, egyenes vonalú, enyhe emelkedő a pálya. Később egy balosnál a piros X jelezte sífutó út következik. Most már erdei környezetben, hóba taposott keskeny vályúban egyensúlyozunk tovább. Néhol útra dőlt fák ágaival kell hadakoznunk, hogy eljussunk az első ellenőrzőpontig a Cseresznyefa parkolóig. A ponton még éppen jut a kis zacskós sózott mogyoróból.
Kék kereszt jelzés. Nagyjából innen kezdődnek az említésreméltó emelkedők. Óvatosan megyünk át a kis korlát nélküli fahídon, amit ilyentájt általában jég borít. Nem sokat várat magára az első combosabb, hosszabb emelkedő. Szerencsére itt még nem annyira vastag a hóréteg, ki-ki vérmérséklete és ereje szerint kaptathat fölfelé. Ahogy egyre magasabb régiókba jutunk, úgy vastagszik a hótakaró; keskeny kitaposott vályúra szűkül a járható ösvény. Néhány főből álló vonathoz kapcsolódunk. Aki meg akar előzni bennünket, annak hosszan kell szökellni a mély hóban. Most még akadnak vállalkozók szép számmal. A kék kereszt búcsúzik és jobbra lemegy, hogy átkeljen a Nagy-Vasfazék-patakon, ami nevével ellentétben még páros lábbal is átugorható. Útvonalunk átvezet a kék négyzetre.
Sok-sok félre- és visszacsúszó lépés árán jutunk fel a Nagy-Hideg-hegy üzemen kívüli sífelvonójának aljához. Rövid, de combos ez a turistaházig tartó emelkedő, pláne ilyen útviszonyok mellett. Ezen a szakaszon már tényleg csak a kőszáli kecskék előznek. A turistaházba a terasz felől nyíló ajtón lehet bejutni. Az ajtóval szemben kapjuk a bélyegzést, és a teásbadella asztala is közel van a be-kijárathoz, csak egy kanapé tölti ki a területet a kettő között. Ez azért lényeges, mert egy zsebkendőnyi területen kell intéznünk a bélyegeztetést és a teavételezést. A hátizsákjukat magukon tartók akadályozzák a mozgást; megforduláskor pedig tarolnak akit és amit érnek. A pecsételő asztalon víztiszta folyadékkal megtöltött ampullák vannak kirakva. Ember legyen a talpán, aki most ilyet fogyaszt. Odakint még enélkül is nehéz mutatvány a talpon maradás.
Zoli csúszásgátló karmos láncot húz a cipőjére. A vastag hóban nincs gyakorlati haszna, mert ugyanúgy csúszkálsz, mintha nem lenne rajtad, de mégis követem Zoli példáját, mert itt, széken ülve könnyebb fölvenni, mint valahol a semmi közepén a hóban fetrengve.
Kilépünk a köd és a fehérség birodalmába. Kárpáti Szilvi sötétítős szemüvege mögül kérdezi, hogy nem kapunk-e hóvakságot. Nincs napsugár, amit a hó visszaverhetne, így vakulás nélkül figyelhetjük magunk előtt a fehér lábnyomokat. A turistaúttal párhuzamos, elhagyott sípályán megyünk lefelé, hátha arra nem annyira meredek. Az erdőből időnként ordítást hallunk, amikor seggre huppan valaki a lejtőn. Mi a mély hóban való caplatással fizetünk a viszonylag kényelmesebb lejutásért.
A meredek szakasz után egy kicsit kevesebb fékezéssel tudunk haladni a Rakodó irányába. Valamelyest lemaradok a többiektől, de bevárnak a nagy fakereszt közelében egy csoportkép elkészítése céljából. Megkérünk egy kedves túrázót, hogy csinálna rólunk egy képet porcukros háttérrel.
Erős emelkedők és nem annyira erős lejtők váltják egymást a vulkán pereme közelében és magán a peremén is. Megint elmaradok a többiektől. A Csóványosig tartó utolsó emelkedőn már tényleg csak tyúklépésekkel lehet felfelé haladni. Az előttem levő lépcsőszerű lábnyomokat figyelem, fel se nézek. A vártnál előbb sejlik fel a ködfüggöny mögött a kilátó sziluettje a Csóványos tetején. A főrendező Kenyeres Oszkár posztol itt rendezőtársaival. Kiveszi a részét az egyik legkeményebb pont őrzéséből. Szólok a többieknek, hogy ne várjanak rám, mert megfáznak. Inkább majd a Feketevölgy panzióhoz érve ejtőzzenek az épületben.
Az itt kezdődő jelzéscsokorból csak a zöld sávot kell figyelni. Arra számítottam, hogy a Csóványostól valamivel könnyebb lesz az előrejutás, de a „Magosfa válla” elágazásig – ahol elmegy a piros sáv a Nagy-Mána felé –, sem egyszerű a közlekedés. Sok a lehullott vastag faág, valamint a hó alatt megbúvó kövek miatt unos-untalan szét- és visszacsúsznak a lépések. Szinte nincs két egymást követő lépés, ami ne okozna túrabotokkal elhárítandó kisebb-nagyobb kibillenést.
Az „út” mellett egy ember két nagy testű kutya körül ténykedik. A hóban fekvő állatok hosszú, széles gurtnival vannak egy fához kötve. Nagyon úgy festenek, mint a farkasok. Nem kérdezősködök. Biztos minden második arra járó megkérdezi, hogy igazi farkasok-e.
Egy olyan meredek lejtő következik, amelyiken hólánc ide, hómacska oda, úgy jutok le, mintha síelnék. Oldalról Samu Piroska köszön rám. Ő úgy rongyol lefelé, mintha nem is egy behavazott, letaposott meredek hegyoldalon kellene lekecmeregni. Több hullámban előznek terepfutók. Már tavalyelőtt is megállapítottuk, hogy rekord nagyságú a résztvevők száma, de szerintem az idei még azt is felülmúlja.
Számos le- és felmenet után, egy szélesebben letaposott lejtő alján kell rátérni a Sas-útra, ami felvezet a Miklós-tetőre. Valójában ez egy magas, sziklás hegy az útvonalban, amire nem is olyan régen vezették fel a zöld sáv jelzést valamilyen ritka madár miatt, ami állítólag a régebbi (sokkal könnyebb) útvonal mentén költ. Rögtön egy keskeny, meredeken emelkedő, sziklás ösvényen indul az, aki ide fel akar menni. Én nem igazán akarok, de muszáj. Tele van a hócipőm a két lépés előre, egy lépés visszacsúszva figurából, de úgy néz ki, hogy ennek az emelkedőnek a vége az égben van, holott már régen ereszkedni kéne a Fekete-völgy felé. Ezzel szemben egy keskeny, oldalra lejtős letaposott hóval borított ösvényt kap az erre haladó halandó. Előttem megy egy pár. Az asszony többször fenékre ül, pedig látok a cipőjén csúszásgátlót. Fölöttébb veszélyes ez az útszakasz. (Nyáron a morzsalékos talaja miatt is oldalirányba csúszik.) Az egyik sziklán, kábé szemmagasságban egy fémtermoszt látok. Előreszólok, de nincs rá jelentkező. Sajnos ebben a szituban nincs kapacitásom arra, hogy leszállítsam a termoszt a következő pontra. Aki a leírás alapján felismeri hűtlen termoszát, az menjen fel a Sas-útra, és ott meg fogja találni azt egy sziklán állva, az elemekkel dacolva.
Nemsokára a fentebb leírt meredek lejtőnél egy még meredekebb következik. Egy hölgy botokkal és csúszásgátlóval felszerelve is fenékre huppan, és ha már lent van, akkor lent is marad, és gatyaféken szánkázik tovább.
A hegyoldalban felfelé törekszik egy kirándulócsoport. Arra leszek figyelmes, hogy az egyik hölgytag azt monda a mellette mászónak, hogy jó lett volna botot hozni. Te jó szagú…!!! Bot nélkül több mint kalandos lesz a kirándulás, lett légyen bármi is a cél.
Lejjebb egy éren kell átlépni, ami fölé havas ág hajlik. Megcsúszok, és az ágat elkapva a nyakamba rántok egy adag jégkását. (…!!!) A továbbiakban még kidőlt fákon is át kell mászni, mire megérkezek ahhoz az elágazáshoz, ahol éles balkanyar után a zöld négyzet mentén ereszkedhetek tovább. Átfolyások miatti sáros foltokat kell kerülgetni. Nagy megkönnyebbülés, amikor végre vége a meredek lejtőnek, és egy keskeny deszkahídon átmehetek a panzió oldalára. Ennek a fahídnak a telepítésére úgy tűnik rákényszerültek az illetékesek, mert pár éve még egy gerendán kellett átegyensúlyozni.
Látom, hogy a Feketevölgy panzió felé csak két ember sétál, a parkolóban van egy nagyobb csoportosulás. Odamegyek. Egy autó csomagtartójában van az ellenőrzőpont. Kiderül, hogy már az előző évben sem a panzióban volt a csekkolás és az etetés, úgyhogy a Csóványoson hiába kecsegtettem túratársaimat egy itteni melegedés lehetőségével. Mivel még majszolják a zsíros kenyeret, úgy tűnik, hogy nem sokkal maradtam le. Én is beállok a kenyérpusztítók közé. A randihagymát nem teszem rá, hanem minden falathoz harapok belőle egy kicsit. Teli pohár teát csapolok a zsíros kenyér szétcsapatásához. Jó meleg, és füstölt szalonna ízesítéssel van ellátva. Már régebben vagyok szomjas, de a lehetetlen helyeken nem akartam megállni, hogy a sajátomból igyak.
Elfáradtam. A Kemencére vezető menekülőút felé pislantok. Elhessegetem a bűnös gondolatot, miközben szedelőzködünk. Tartós emelkedő következik a piros négyzeten. Nehezítésnek kidőlt fák hevernek az úton. Elkezdi huzigálni a görcs a lábizmaimat. Magnéziumot kéne bevenni. Egy turistaút-kereszteződéstől a piros sáv balra tartó ágán emelkedünk tovább. Spontán kiáll a görcs a lábamból, egy időre meg is feledkezem róla. Itt még elég jól járható a kitaposott ösvény. Utolérünk egy hármas menetoszlopot. Kárpáti Szilvi felveti az előzés lehetőségét, de én nem javasolom a plusz energiabefektetést igénylő manővert; pihenjünk tovább inkább egy kicsit ebben a tempóban. Pár száz méter után félreállnak előlünk, így nem sokkal, de azért valamennyivel mégis gyorsabban törünk előre.
A kirándulók zöme otthon maradt az erdészet előző napi „ijesztése” miatt, miszerint hullanak a vastag faágak az erdőben. Mindössze két esetben jött velünk szembe egy pár kiránduló a Börzsöny nyugati gerincén.
A Jancsi-hegynél merülünk fel a szürke lombtalan fák tengeréből a felszínre. A kitaposott ösvényről lábnyomok vezetnek a gerinc szélére. Sokan készítenek felvételeket a lenyűgöző hófödte vonulatokról. A szemben levő hegyről vergődtünk át ide. Valahol a túloldalon, a homályban ott mered a Csóványos kilátója. Amíg a többiek fényképeznek, felhörpintek egy Magna Shotot, hogy ne a leglehetetlenebb terepszakaszon álljon bele komolyabban a görcs a lábamba.
Érezhetően kövesedik az út a hó alatt. Nem véletlen, mert néhány hullámot követően, egy kiszögellésen megleljük a Holló-kőt. Ez a Holló-kő nem az a Hollókő, ahol tortőrcipős kirándulóknak kínálgatnak népművészetinek mondott csetreszeket, és nem az, ahol középkori vitézeknek beöltözött figurák hadonásznak fakardokkal a hétvégeken.
Hosszadalmas hullámzás vár még ránk, amíg végre leoldalazunk azon a lejtőn, aminek az aljában egy táblakarácsonyfa egyik deszkája mutatja, hogy merre másszunk fel a Salgó várhoz. Nem túl hosszú, de pipilépéses emelkedőn hágunk fel a vári ellenőrzőpontra. A tábortűz mellet a pontőr kutyája fekszik összegömbölyödve. Pecsételtetés után a vár mellvédjéhez ereszkedünk egy rövid, de igen meredek lejtőn. Pár méter biztos lépés után megint eléggé trükkösen lehet tovább ereszkedni. A sziklák felé való próbálkozást még nyáron is meggondolja az ember, ezért inkább a fától fáig megoldást választjuk a meredek letaposott havas ösvényen. Gond csak ott van, ahol elfogynak a fák. A veszélyes szakasz után is jó darabon meredek még a lejtő, de később jól siethetővé válik az út. Egy nagyobb kanyart elérve lassan megint emelkedni kezdünk. A Magyar-hegy oldalában vezet az elkeskenyedő út. Nem is olyan sok Börzsöny Vulkántúrával ezelőtt, amikor túljutottunk a Magyar-hegyi emelkedőn, egy széles erdei úton lehetett – némi túlzással – lerohanni a Magyar-völgybe. Most kerítéssel van elzárva ez az út és környéke. Helyette a sziklás hegyoldalban álló fákra festettek piros sáv jelzéseket. Ez valójában nem út, de még ösvénynek sem nevezhető, mert sziklába nem lehet ösvényt taposni, csak lecsúszni lehet róla. Úgy érzem, hogy soha nem akar véget érni ez a rohadt buktatósziklás lejtő. Ha lehet ez még horrorabb, mint a Sas-út. Megállapítom, hogy ha áthelyeznek egy turistautat, az kizárólag pocsékabb lehet, mint az eredeti. Magamban borzalmasan szidom azt, vagy azokat, akik miatt lekerítették a régi frankó utat, de azoknak sem kívánok jobbat, akik kitűzték az új piros sáv útvonalát.
Félreállok egy röpke idegkisimító technikai szünetre. Megpróbálom a hóba hugyozni a nevemet, de csak odáig jutok, hogy ”OTT”. Ki vagyok száradva. [[[Idáig úgysem olvassa el senki.]]]
A továbbereszkedést követően nemsokára meglátom a fák között azt a szélesebb utat, ami rövidesen levezet a Magyar-völgybe.
Megváltás leérkezni az ellenőrzőpontra. Jól esne egy nagy pohár meleg tea, de sajnos már elfogyott, s így hideg vízzel és egy csokis nápolyiszelettel kell beérnem. Mintha már szürkülni kezdene, de ezt nem nagyon lehet megállapítani a vastag felhőtakaró miatt. Mindenesetre üzemkész állapotba helyezzük a fejlámpáinkat, hogy ne a sötétben kelljen bíbelődni az akkumulátorokkal.
Megindulunk a messzi Bányapuszta felé. Jól járható a gyengén emelkedő, guminyomos út. Néha latyakot kell kerülgetni. Akkor gyújtjuk csak meg a lámpákat, amikor az Altárónál át kell ugrani a Bánya-patakot. Innentől elmaradnak a keréknyomok és egy kicsit erősödni kezd az emelkedő. A csapat élére állítanak, mondván, hogy erős fényű a lámpám. A vártnál hosszabb idő múlva látom meg jobbra feltekintve Bányapuszta kulcsosházának sötét épületét.
A ház mellett kezdődő ösvényen kell élesen felvágni – mondom a többieknek.
Nyelvlógató, nem éppen rövid emelkedőn érünk fel az Aklok-rétjére. A Nagy-Hideg-hegy – ma már második – meglátogatásáig a piros keresztet kell követnünk. A réttől megint csak egy combos emelkedővel jutunk fel egy olyan szakaszra, amelyen hosszan hullámzik az út. A hullámzást nem szeretem, de már nem bánom, mert lefelémenetben legalább egy kicsivel több levegőhöz jutok. Egy ponton megmakacsolom magam, nem akarom továbbra is a nyúl szerepét játszani; átadom a vezetést. Lassan elérjük a Hanák-rétet. Emlékszem, 2021-ben csak itt kapcsoltuk be a fejlámpáinkat, pedig akkor is volt hó rendesen, de korántsem ekkora. Ez a tény azért jellemzi a mostani terepviszonyokat. Ugye?
Megérkezünk annak a meredek emelkedőnek az aljához, amelynek a végétől már nincs messze az áhított Nagy-Hideg-hegyi turistaház. Itt is lépcsőszerűen kialakult lábnyomokban lépkedek fölfelé, akárcsak a Csóvinál. Jó, hogy nem túl nagyok a lépésközök. Elém vetődik egy másik lámpa fénykévéje. Nincs kedvem sem erőm gyorsítani. Inkább félreállok, de az illető is megáll.
Én lassan megyek – mondom neki.
Én is – válaszolja.
Jó, akkor folytatom, mint eddig.
Amikor meglátom, hogy balra, néhány képzeletbeli emelettel feljebb visszakanyarodnak a mozgó fénypontok, örülök, mert mindjárt felérek a turistaház szervizútjára, és onnan már csak néhány kanyar a ház.
Belépve az épületbe, a többiek már teáznak és szerelvényt igazítanak. A cipőm nekem is be- és elázott, de nem törődök vele. Még otthon bekentem a lábujjaim közét és a talpam elülső részét lanolinnal. Örülök, hogy különösebben nem fáj semmim, és a szerelvényemen sem kell változtatni. Egy nagy pohár teát csapolok [[[ez nem füstölt szalonna ízű]]] és én is leülök egy üres székre. Ez már nagyon kellett. A meleg tea is, és a leülés is, hiszen egész nap talpon voltunk. A tea perceken belül vérré válik.
Persze nem ülepedünk le, mint az iszap, megköszönjük a vendéglátást és távozunk. A meleg után dideregve kezdünk ereszkedni a sífelvonó mellett, ott, ahol reggel feljöttünk. A felvonó aljától – rövid hezitálást követően – jobbra indulunk. Oké, már látom, ott van egy fán a piros jelzés, amit a célig kell követni, csak az előbb nem vettem észre a ködös sötétségben. Nemsokára balra lemegy az út, amin trappolásra késztet a gravitáció. A Taxi-rét után megint valahogy a csapat élére kerülök. A célbeli jutalomfalatra terelődik a szó. Túratársaim azt állítják, hogy a nevezésnél meg kellett mondani, hogy levest, vagy lángost kér a túrázó. Fel vagyok háborodva, mert tőlem nem kérdezték meg, és ha lángost kapok, akkor maximum csak frizbizni tudok vele, azt is csak egy dobás erejéig. Mivel elöl megyek, rátérek egy szélesebb, lekotort útra, ami nagyon jól járható. A témához kapcsolódva elővezetem egy régebbi lángosos anekdotámat. A történet végére észreveszem, hogy már egy ideje nem látok piros jelzést. Bakker!!! Álljunk meg! A GPS-es ember, Zoli a modern technikát hívja segítségül. Megállapítja, hogy a Rakodó felé tartunk. Oda, ahol délelőtt már jártunk. Azt a leborult…!!!
Visszafordulunk. Nem túlzottan nagy a vész; mindössze „cak öccá métellel” növeltük meg a túra hosszát. Visszatalálva a helyes útra, meredeken rúgtatunk lefelé; gyakran kell fékezni.
Menjünk vissza a széles útra – javasolom. Ott olyan jólesett a a gyaloglás. Most úgy tűnik, hogy sokkal többet megyünk lefelé, mint amennyit reggel jöttünk fölfelé. Félő, hogy elérjük azt a kaput, ami fölé az van kiírva, hogy KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL!
Nem baj. Annak kell örülni, hogy a nehezén már bőven túl vagyunk.
Egy fokkal jobban örülök, amikor az út mentén megjelennek a villanyoszlopok. Jól siethető és egyben beszélgetős útszakasz következik. Megállapítjuk, hogy a szél nélküli, nulla fok körül tanyázó hőmérséklet megfelelő volt a túrázáshoz. Még otthon tépelődtem, hogy téli nadrágban jöjjek-e, de végül jó döntés volt, hogy a vékony anyagú nyári túranadrágot választottam, mert egy cseppet sem fázom. Persze a magasabban fekvő helyeken érzékelni lehetett, amikor egy kicsit megmozdult a levegő, de akkor is inkább a kezem fázott. Abban szintén megállapodunk, hogy mentálisan is megviselő volt visszacsúszó lépésekkel haladni. Sokszor, mintha dagonyában küszködtünk volna. Majdnem kétszer annyi energiába került az előrejutás, mint „normál” útviszonyok mellett.
Újabb biztató jel tűnik fel: az egyik villanyoszlopon a piros sáv jelzés társaságában egy piros ikszet is látok. Ez már majdnem a célegyenes. Öt percenként az órámra nézek; várom, hogy a momentán az élen haladó Okere Szilvi észrevegye és közzétegye, hogy meglátta az első, hozzánk legközelebb álló ház ablakából kiszűrődő fényt. Amikor ez megtörténik, örömünk határtalan.
Perdöntő volt, hogy 14 órára emelték a szintidőt, mert így is csak kb. 23 percet bírtunk bennhagyni belőle.
A kicsekkolás és díjazásátvétel után átmegyünk a Kastélyhotel éttermébe, hogy elfogyasszuk a jutalomfalatot. Megnyugszom, mert lángosról szó sem esik. A falról muflon- és szarvaskoponyák figyelik, amint a meleg levest kanalazzuk.
Kifelé menet nem hagyom ki a fotózkodást a Börzsöny Vulkántúra molinója előtt, ha már ennyit lejsztoltunk a sikerért.
Ottorino
Szerző: Óváry Gabriella
Börzsöny Vulkán 43 km 2441 mD+ ( még a fejem is Vulkán ), az első
Verseny amit nem tudtam elengedni, mert a legszebb ruháját öltötte fel a Börzsöny. De ez volt a legkegyetlenebb is.
Talán a legnagyobb hibám, hogy nem tanultam még meg feladni versenyt, hogy van az pont, eljön az a határ, amikor érdemes kiszállni. A Nagy hideg hegyig, aztán a Csóványosig még mondhatni élveztem, átadtam magam a Böri szépségének a nehézsègével együtt, a gyök kettővel haladást. És legbelül arra gondoltam hogy milyen szerencsés vagyok hogy 3 hónapja még gipszben feküdtem most meg egy ilyen hardcore eseményen itt lehetek. De Csóványos után 13 k körül éreztem, hogy ki kellene szállnom. Egyre nehezebb volt a sok korrigálás, a turisták kerülgetése , a stabilizáló futólépések, nyomvonalról kiugrálni kerülgetni, elsüllyedni a hóban , kikorrigálni. Igen itt már éreztem, hogy túl sok, túl nagy feladatot, túl nagy terhet tettem a bokámra. Nem tanultam meg feladni. Leporoszkáltam fekete völgybe , a zsíros kenyérből feltankoltam, aztán irány Salgóvár. ( a völgyben még ésszerű lett volna kiszállni, hiszen autóval visszamehetsz a célba) de ott Alexa , Szilvi ..úgyhogy mentem tovább. 20 körül meg már értelmetlen visszafordulni , ugyanannyi előre mint vissza. Salgóvár, Magyar völgy majd az utolsó mászás a Nagy hideg hegyre, a soha véget nem érő emelkedő hol a csúszós letaposott, hol az elsüllyedős hóban, azt éreztem hogy az életemért küzdök.
A derekam leszakadt a sok súlytól, az állandó botozástól, a folyt hajolgatástól leszakadt fák ágak alatt, a kidőlt fák mászásától.
20 k után minden lépés fájt, a bokám ordított a fájdalomtól, a szalagok is a térdemig nyílaltak,néhol az egészet egy zsibbadt, vonszolom magammal végtagnak éreztem. 30 tól feladtam hogy bármilyen futómozgást is végezzek.
Túlélő tour volt ahogy írtam is előtte.
A vulkán utáni állapotomról mindent elmondó :
hazaérve a meleg lakásba, 10 percig nagykabátban ültem
hogy egy sört csak félig tudtam meginni
12 órát aludtam egyhuzamban
a testem minden porcikája sajog . A bokámról nem is beszélve.
Köszönet a szervezőnek, az önkénteseknek Hazajáró Honismereti és Turista Egylet, Börzsöny Akciócsoport
Köszi a csajoknak a társaságot @safarcili @farkasalexa
Köszönöm a GU Energy Hungary a powert !
Köszi a COROS Hungary nek a kölcsön órát , magabiztosan navigált, és effort pace megnyugtatólag hatott hogy akár normál körülményekhez ( időjárás és jobb balboka) képest sokkal jobb lehetne.
UPDATE : ezt vasárnap reggel írtam, akkor még a létezés is fájt . Szerencsére minimálisan dagadt fel a bokám – egyébként terepfutás után mindig dagi lesz – és ahogy visszatért belém az élet úgy a fájdalmak is eltűntek. ettől persze még a mozgásom robotos, hajolni ne kelljen stb…
Ettől függetlenül nem bántam meg, mert mindig érdekes és tanulságos hogy mi játszódik le az ember fejében, hányszor de hányszor képes felállni a legmélyebb gödörből, es újra építkezni.
A legedukálóbb és a leginkább jellemformáló sport ez.
Szerző: Böky Gábor
Legszívesebben nem írnék ide most semmit csak hogy ott b….
Ekkora heavy metál már rég volt a Börzsönyben!!!!
Szokott havas Vulkàntúra lenni de ezt most nagyon eltalálta Holle Anyó.
Az alsóbb régiókban 20-30cm volt a hó fent a Magas Börzsönyben néhol térdig is èrt, ès a 120cm-es Gipron botom beszúrva is csak félig látszódott ki a hóbol.
Ma túl kellett élni a hegyet ez volt az elsődleges szempont.
A mi Börzsönyünk 16millió éve csendben alszik, nem ontaja ránk a lávàt és hamut, így megengedte hogy ujra, mint minden év December közepe táján Kenyeres Oszkár és Sanyi Jakab és a Hazajáró -k megrendezték nekünk ezt az iszonyatot
A mai napon 6:10kor indultam Királyrétröl, ès 90perc múlva màr a 846m-en talàlható Nagy-Hideg hegyi Túristaházban kaptam a 2. Pecsétemet a füzetbe.
Normàl esetben 50-60perc alatt érek fel most 90perc kellett.
Talán 10ember jàrhatott elöl igy még alig vagy csak néhol volt betaposás a hóban.
Mindenki màs méretet tapos mint a màsik így nem mindig sikerül az elöttem haladó ember lábnyomát kifogni.
A legmélyebb hó Nagy-Hideg Hegy ès a 938m magas csóvànyos közötti részen volt.
Ez a gerinc szeles mert a Duna oldalán van ès hófúvàs nyomok miatt is mélyebb volt itt a hó.
Csóványosrol leereszkedtem feketevölgy Panzióhoz.
Ott kicsit enyhébb volt az idő völgy lévén.
Frissítőpont, pecsét majd irány a hosszú szopó, fel Jancsi hegyre, (571m)Holló-Kő (685m) Vàrbèrcre (686m)
Hogy kifütsem magam, nem sok helyen àlltam meg.
Ez ezen a hullámzós fel le részen egyszer sem fordult elő.
A kidőlt fák, sziklàk normál esetben jelentenek némi akadályt futás közben, most semmit…
Simám lehet a lejtőkön ereszkedni lefele mert olyan mély a hó hogy át lehet csúszni minden akadályon.
A futónadrágomra kívülre húztam agy kompressziós zoknit hogy vèletlen se legyen ki a bokám, illetve hogy a jeges hó ne a gatyat vágja össze.
Ez arra volt jó hogy a hó mind rátapadt a zokni anyagára és hűtötte a lábszáranat, ami valljuk be ma nem esett jól, ráadàsnak, a 3 éve elfagyott lábújjam is fájni kezdett a hideg miatt.
A talpam mèg tegnap este bekentem zsíros testápolóval h kevésbé ázzon szét a hóban ma.
Amikor ráhúztam a zoknit a lábamra nem figyeltem hogy nem feszes ès egy begyűrődés keletkezett benne ami egy vèrhólyaggal jutalmazott.
Az utolsó 10km -nél már úgy ereztem valami van a zoknimban csak nem tudtam mi az.
Magyar hegy (714m) utàn hosszú leereszkedès közetkezett a Magyar völgy aljáig.
Ujjabb frissitőpont.
Majd indulàs Bányapuszta Kis -Hideg Hegy, , Hanák- rét, Nagy-Hideg-hegy (864m) irányába végül le Királyrétre a Célba.
Mai futrinka 42km 2200m szint emelkedés 2200m szint csökkenès 8óra 58perc.
Köszönjük a szervezést, valamint a Börzsönyi Kutató Kereső -k nek a készenlétet!
Szerző: Zwickl Bernadett
2023-as Vulkántúra, teljsítve 11 óra 20 perc alatt. Mikor szerdán a Normafán „futottam” közel 10 perces kilométereket a néhol szűz és majdnem szűz hóban, rájöttem, nem vagyok akkora f@szagyerek, hogy a börzsönyi Vulkántúrán futóként induljak alig ruhában és alig felszereléssel. Sebaj, helyettem megtették sokan mások, akiknek edzettsége ehhez már alkalmas. Én biztonsági játékos voltam ezen az eseményen, bakancs, hátizsák, túrabot, hómacska, váltóruha felszereléssel és az volt a célom, hogy beérjek szintidőn belül, sőt lehetőleg az eredeti 12 órán belül. Na ez sem volt idén könnyű. Igaz, összeszedtem 1 órányi állásidőt táplálkozással, fotózással, pecsételéssel, teázással, no meg a hómacskámnak köszönhetően, ami folyton meg akart válni tőlem. És a 42 km nem is volt elég, beletettem egy kis pluszt, mivel már lefelé tartva hiányérzetem volt és rájöttem, hogy a botom ott maradt fent a Salgóvárban. Aztán meg a Magyar-hegyen produkáltam egy extra mászást a piros egy másik ágán, holott lefele kellett volna tartani mint a sok okosabb túratárs. Nem mondom, hogy minden percét élveztem a túrának, mert nagyot hazudnék, de már átbillent a mérleg ma arra az oldalra, hogy jövőre is megyek . Egész úton csak azt sajnáltam, hogy nincs időm foglalkozni a fantasztikus téli díszletekkel, amit szombatra a természet varázsolt nekünk, arra kell koncentrálnom, hogy haladjak, lehetőleg biztonságosan és gyorsan.
Mikor húgom szóviccgyártásban profi férjének újságoltam, hogy megyek a Börzsönyi vulkántúrára, kérdezte, hogy ugye az is egy Kitörés túra. Elsőre nem tudtam hová tenni a kérdését, de aztán rámutatott a tök egyértelmű összefüggésre: – Tudod, vulkán, kitörés, bumm! Valóban, a Hazajárók és a Börzsöny Akciócsoport ezek szerint többnyire tényleg egy témában utaznak. A mostani túrához akár kívánhattak volna a szervezők kéz- és láb(ki)törést is, ami a terepviszonyokat illette.
Holle anyó igencsak megrázta a párnáját a héten és már az előző időszakban is, és a Börzsöny tájára hatalmas, jó félméternyi fehér lepel jutott. Még itt a főváros körüli hegyekben is régen látott hótakaró fedte a tájat, így szerdán, mikor felmentem futni egy nagyjából szokásos kört a Normafára, kellett véglegesen elengednem azt a kósza gondolatot, hogy futóként induljak a Vulkántúrán. Még főként lefelé tartva is csak majdnem 10 perces kilométereket „futottam” (tényleg futottam, csak nem volt túl produktív a mozgásom, azt leszámítva, hogy nagy sportértéke volt valószínűleg ennek a küszködésnek a lábszárközépig érő szűzhóban, illetve a nyomokat csak nyomokban tartalmazó majdnem szűzhóban). A Goretexes Speedcrossom meg nagyjából negyed óra múlva tocsogott kívülről és belülről is. Én biztos nem vagyok akkora májer, hogy alig futóruhában, csekélyke felszereléssel végigszáguldjak 40 km-t tetemes szintkülönbséggel fel és le. Egyrészt magamat ismerve kockára fagynék, és kapásból már az első 10 kilométerből is alig tudnék futni a szinteket tekintve. Szóval ezt a műfajt most meghagyom az erősebbeknek, felkészültebbeknek, tapasztaltabbaknak. Voltak itt ilyenek egész nagy számban, kis híján ki lehet jelenteni, hogy a terepfutók színe-javának egy része itt volt ma a Börzsönyben (akik nem a Budai trailre mentek másnap – vagy akár ez volt az edzésük arra. Mások meg éppen a Hanák Koloson küzdöttek az elemekkel).
Ahogy Petivel fölfelé kapaszkodtunk Királyrétről a Taxi-nyiladékon a Nagy-Hideg-hegyre, sorra suhantak el mellettünk a csodálatra méltó futók, és kicsit irigykedve néztem őket. A Cseresznyefa-parkoló után az emelkedő fokozatot váltott. Itt Peti is megelégelte a „rohanást” – neki már ez a tempó is az volt, így elbúcsúztunk. Ő ment az ő kis privát túrájára, amiből azért a Vulkántúra féltávja kikerekedett, én meg másztam még erősebb fokozatba kapcsolva a turistaház irányába.
Lassan be kellett látnom, hogy a kivételesen magammal hozott túrabotok nagy segítségemre vannak, ahogy lépésről-lépésre töröm magam előre a hóban, holott a túra elején még ott akartam őket hagyni valamelyik bokorban, mert folyton összecsuklottak. Miután sikerült rendesen beállítanom őket, kiderült, hogy a bot elhozatala volt az egyik legjobb döntésem. Hogy mi minden volt még nálam? Annyi minden, hogy egy futózsákba, főleg mellénybe bajosan fért volna bele: 1 liternyi forró tea termoszban, fél liter izotóniás ital, némi csoki és szelet, egy banán, egy softshell kabát, plusz réteg alulra és felülre, váltózokni, némi elsősegély-felszerelés, mentőfólia, hómacska. Lehet, hogy kicsit túlaggódtam a dolgot, de ma a biztonságos teljesítés lebegett a szemem előtt. Ha lehet, az eredeti 12 órán belül, de bármi jó, csak érjek vissza Királyrétre épségben.
A turistaház zsúfolásig tele volt, alig találtam meg az ep-t. A forró teából azért kértem és már mentem is kifelé ebből a zajos miliőből, ne vesztegessük az időt. A műanyag poharat szépen elraktam, jó lesz még a többi teás ponton. A gerincen még nehezebb volt a haladás az eddigieknél is. Alig egy-egy pillanatra sikerült körülnéznem, hol is vagyok, micsoda varázslatos téli csodavilágot varázsolt a természet körém. Sokkalta inkább lefelé kellett koncentrálnom: hol a kitaposott nyom, hol az előző túrázó lépése, ahol nem süllyedek térdig a hóba. Annak ellenére, hogy már jó páran törték előttem az utat, mégis küzdelmes szakasz volt. Összetalálkoztam Lénárt Mariannáékkal, gratuláltam nekik a cseh százashoz. Kicsit együtt haladtunk, majd ő inkább megállt fotózni a faágakra tapadó hókölteményeket. Hol föl, hol le, de többnyire kemény mászás ez a két hegyet összekötő gerincút. Ideális körülmények közt is vannak megerőltető, kihívást jelentő részei, így, mély hóban még lassabb és nehézkesebb haladni.
A Csóványoson a kilátóra csupa zúzmarát rajzolt a fagy, nem tudtam megállni én se, hogy ne fotózzak. Kaptam egy kis útravaló csokit a pontőröktől, amit nyomban el is fogyasztottam. Gondoltam, lefelé majd kocogok, ha kedvem van. Pár száz méternyi vergődés után egyértelműen el kellett engednem ezt az ötletet is. Itt, ahol mondjuk egy futóversenyen szinte szárnyakat kapok, ahogy végre lejtőre kerülök, most csak jóformán bukdácsolok a mély hóban, bakancsban, merev téli túranadrágban, kamásliban. Ugyan a bakancsom is már tiszta víz belülről, hiába impregnáltam a héten kétszer is. A kezem is kezd fázni a kesztyűben, hiába melengetném az ujjaim ökölbe szorítva, a botot is kell vinni valahogy. Felfelé ezzel nincsen gond, mert bemelegszik magától a rendszer, de lefelé nincs elég erőfeszítés. Szerencsére a Nagy-Mána után jobban járható lesz az ösvény és tudok futni is – valamennyire. Néhány mellettem elsuhanó futó szerint egész jól nyomom ebben a nehezített szerelésben. (Ja, tulajdonképpen álruhás betoji futó lennék, aki egy kis havat látván hátraarcot csinált… Nem, ha a bizonyítványomat akarom magyarázni, én csak tisztelem a Börzsönyt, ami nem viccel. A téli Börzsöny meg főleg nem…) A botozást még tanulnom kell, de szerencsére inkább segítségemre vannak lejtmenetben is mintsem akadályoznak.
Az Esztergályost elhagyva jövök rá, hogy tulajdonképpen én még nem is jártam a zöld jelzésen, a börzsönyi Sas-úton. Vagy ha igen, akkor nem emlékszem rá. Csak ámulok és bámulok a sziklákat látva. A Dosnya-nyeregnél egész sok túrázó jön szembe. Idefelé meg jóformán csak futók előzgetnek. Szóval talán tényleg jól nyomom… Egyikük a Miklós-tető után éppen hómacskát vesz fel. Talán nem véletlenül. Kérdezem is, hogy szerinte itt kell-e. Ő csak hümmög valamit, így úgy döntök, biztos, ami biztos, felhúzom a bakancsomra. Jó döntés volt, látva a macskátlan futók vergődését lefelé. Egyikük hatalmasat zakózik, nem nagyon akaródzik felkelni neki, pedig felajánlom a segítségem. Fájlalja a bordáját. Szerencsére már jön a társa is, aztán mondja a földön fekvő sporttárs, hogy most már meglesz. Azért többnyire ők is ügyesen lesíelnek a kemény lejtőn a Speedgoatokban és egyéb csukákban. Nekem ezek olyan pillanatok, amikor áldom az előrelátásom. Aztán nálam is jönnek kellemetlen percek. Hómacskám néha úgy dönt, hogy neki ez a hely felettébb tetszik és maradna. Eddig sosem volt ilyen gondom, még a héten sem a Mátrában, mi történhetett? A gumi ép, a lánc hiánytalan… Miután többször megismétlődik a dolog, inkább leveszem és csak a kritikus részeken teszem fel újra.
Nemsokára ott is vagyok a Vilatinál a következő pontnál. Szép nagy kompánia verődött össze, túrázók, futók vegyesen, különféle túlélési stratégiákkal: van aki lenge pólóban, van aki nagykabátban. Töltök egy új adag teát, a saját termoszom is meghúzom. Kicsit bajlódtam a lábfejem görcsölésével a Nagy-Hideg-hegytől, így izotóniát is iszom, beveszek egy adag magnéziumot és a banánt is megeszem. Aztán menni kell tovább, pedig nincs nagy kedvem az előttem álló emelkedőkhöz. Ahogy mászom egyre feljebb, mégis rá kell jönnöm, hogy ma az emelkedő a barátom, bármennyire utálom is őket. A nekem megfelelő lépéseket megtalálva, a bot segítségével egész flottul lehet mászni még ebben a nagy hóban is. Persze ez továbbra is nagy koncentrációt igényel és bármennyire káprázatos is a körülöttem lévő táj, nincs időm sokat foglalkozni vele. A Sas-úton még derengett valami kilátásféle, így reménykedtem, hogy majd a Hollófészek táján is részem lesz benne. Sajnos, mire felszenvedtem magam ide, megint jobban beködösödött, de azért valamennyire kirajzolódtak a Magas-Börzsöny csúcsai és a valamikori vulkán kalderájának körvonalai, amin most haladunk. Még csak most járok féltávnál és körülbelül máris a pokolba kívánom a hátralévő szakaszt és a vele járó szenvedést. Tehát akkor merítsünk erőt a hátizsákban rejtőző dolgokból: elő a forró teával és a mézeskaláccsal. Hátha megjön a kedvem.
A mászásnak még nincs vége, jön a Salgóvár, majd a még magasabb Magyar-hegy. A várba felfele utolérek egy másik túrázót. Lehagyni nem tudom, de így legalább kicsit kényelmesebb tempóban taposom a havat a sziklákon felfele. Az utolsó lépés már nekem is túl nagy, kicsit szerencsétlenkedem a botjaimmal. Szerencsére egy pontőr vagy túratárs segítő kezet nyújt és felhúz a várba. Pecsételek, majd készítek pár fotót, majd indulok is tovább. Meredek sziklás szakaszon kéne leszánkózni, ezt még hómacskával se vállalom, inkább kicsit letérve az útról próbálkozom sikerrel. Már-már nekiiramodom, mikor furcsa hiányérzetem lesz. Valami nagyon nem kerek. De mi? A botok… Hol vannak a botok? Már megszoktam, hogy itt lóbálom őket magam mellett, néha ügyetlenül bokán szúrva egy-egy futót. Na most szépen megbosszulták, hogy ott akartam őket hagyni az út mellett még a túra elején. Vagy leírom őket járulékos veszteségként, vagy visszamászom értük a várba. Persze az utóbbit választottam, és kipróbáltam, hogy lehet sziklát mászni hómacskával. Ügyesebben mint nélküle jutok fel az ősi várköveken vagy még ősibb vulkanikus sziklákon – a hó alatt nem látszanak. A pontőröknek meg mondtam megnyugtatásul, hogy nem eltévedtem, hanem ez a vár annyira szép, hogy erről az oldalról is meg kellett néznem.
Miután a botokat magamhoz vettem, megmutattam egy párnak, hol kell leszánkózni a sziklán, aztán spuriztam ismét lefelé a lejtőn. A Magyar-hegyre menet megint elkezdődött a régi unalmas történet a hómacskákkal. Volt egy olyan tapadós hófajta, ami folyton leszedte őket a lábamról. Így inkább fellógattam őket a hátizsákom pántjára. Majd lefelé visszaveszem őket, felfelé úgyse nagyon kellenek. Menetelés közben kihallgattam, hogy mások is leginkább egy kád forró vízről ábrándoznak. A hegytető a sáncokkal valahogy most meglepően hamar ideért és már indulhattam is lefelé a meredek hegyoldalon. Először macskák nélkül próbálkoztam, majd inkább megmacskásodtam, látva mások fától-fáig való kínlódását. Legnagyobb megrökönyödésemet egy Nike Pegazus trailes futó váltotta ki, akinek még mellénye, így minimális felszerelése se volt, nemhogy valami csúszásgátlója. Hol fákba kapaszkodva, hol gatyaféken igyekezett lefelé a rézsűn egy szál vékony pulcsiban. Én persze szépen elrobogtam mellette macskakörmeimmel. (Az egyébként remek Pegazust ismerve ehhez a túrához az egyik utolsó választásom lett volna ez az elég csúszós talpú cipő. Pedig többen ebben nyomták, Csipi is. Na jó, ő vérprofi.) Igen ám, de csak addig haladtam flottul, amíg a lábamon maradtak a cicuskáim. Mikor szépen elfeküdtek a hóban, kuporodhattam melléjük és húzhattam fel őket újra. Még szerencse, hogy ez a nadrágom annyira jól állja a nedvességet. Különben már csuromvizes lenne a fenekem. A kesztyűm így is lassan az. Mondtam is az előbb említett futónak, hogy minden elismerésem az övé. És ahogy láthatja, az én haladásom se produktívabb az övénél. És főleg nem produktív, mikor jobbra észreveszek piros jelzéseket, és elindulok rajtuk a többi túrázótól eltérően – felfelé. Nyilván lefelé kéne haladni, de bennem a jelzés felülírja a logikát. Néhány száz méter után látom, hogy mindenki másfelé megy és valószínű, hogy ez a piros normál ága, mi valami alternatív (lehet, hogy sokkal szivatósabb) útvonalon mentünk a nyomokat követve. Ennyi ember csak nem tévedhet, így visszacsatlakozom a menetoszlopba. Hamarosan meg is érkezem a Magyar-völgybe a hangulatos pontra.
Ég a tábortűz, messzire elhangzik a lelkesítő nemzeti rock, lobog az árpádsávos zászló, aki kér, annak máris töltik a jó házi lélekmelegítőt. Én az itókát mellőzöm, inkább csipegetek a szotyiból. Majd indulok tovább Bányapuszta irányába a hosszú és egyhangú úton, elgondolkozva a következőkön: vajon miért nem hallgattam eddig nemzeti rockot; a hátralévő tizenakárhány kilométer még mindig nagyon sok; meg kell mászni a Nagy-hideg-hegyet és az erről az oldalról halovány emlékeim szerint is meglehetősen keserves lesz. Mellesleg pittyegett a telefonom, meg kéne nézni, nem Peti írt-e. És kéne megint kicsit enni és inni. Fent a házban nem ártana zoknit és kesztyűt cserélni se, mert azok már csuromvizesek. Altáróhoz érve ráveszem magam az ivásra és a chatelésre. Megírom Petinek, hogy még kb. 4 óra, mire célba érek (nem merek 3-at írni, gondolva az előttem álló emelkedőre). Meg véletlenül azt írom, hogy Bányapusztán vagyok, holott ez még csak Altáró és a Katalin-forrás. Na mindegy, Petinek főleg. Viszont lehet, hogy félreérti az üzenetet és azt hiszi, 4-re már bent vagyok. Még nincs 3 óra, de ez fizikai lehetetlenség lenne. Remélem, nem marad csak emiatt ott Királyréten és vár meg. Persze sokkal kényelmesebb lenne hazaautózni, mint várni a buszra. De nincs kedvem elővenni újra a telefont fázós kezeimmel és korrigálni. Csak haladok tovább, monoton menetelek az egyre nagyobb szürkeségbe. Talán még világosban sikerül felérni. Talán… A célidőn eddig nem sokat aggódtam, most is úgy látszik, beleférek, még talán a rendes időkeretbe is.
Elhagyjuk Bányapuszta házait most már tényleg, egyre meredekebben visz az út a hegyoldalban. Kisebb csapat verődött össze a nagyjából egy tempót gyaloglókból, némán haladunk felfelé. Csak néha húz el egy-egy gyorsabb futó mellettünk még itt is. Már az se foglalkoztat, hogy az egyik rétről csodás látképe tárul elém a mellékgerincen megtett útvonal egy részének. Inkább az előttem lévő szakaszra koncentrálok. Ami leginkább felfelé tendál, de nem annyira vehemensen, mint amire emlékszem. Baljós sejtelmeim vannak. Nézem, egyre közeledik a főgerinc vonala és jobbról elhagyjuk az Aprólépések csúcsát, amivel már jóformán egy magasságban vagyunk. Akkor már nem lehet túl sok hátra. Közben szépen lassan besötétedik. Lámpa mégsem kell, a hóban jól látszik a most már tényleg egyre meredekebben felfelé vezető ösvény. És még mindig lehet fokozni ezt… Próbálok nem kiállni, csak tolom magam előre a botokkal keresve a lépéseket a meredélyen. Egy túrázó jön szemben, muszáj megkérdeznem, sok van-e még hátra. Mint egy türelmetlen óvodás, akit elvittek kirándulni a szülei. Ő már hétszeres teljesítő, így elhihetem, hogy valóban közel a ház, ahol meleg vár, van forró tea és esetleg felvehetem a száraz zoknim is. Még néhány kanyar a szerpentinen és a ködből, szállingózó hódarából elődereng a ház meleg fényű sziluettje. Mindenki megáll fotózni ezt a jelenséget. Talán amiatt, mert ez a látvány mindenkinek hatalmas megkönnyebbüléssel, kisebb megváltással ér fel. Megint pittyeg a telefonom, sőt már nem is pittyeg, hanem csörög. Természetesen Peti az, de sajnos alig hallom és ezen még kevésbé segít a házban uralkodó hangzavar. Valahogy azért átjön, hogy azt kérdezi, mikorra érek le. Óvatos becslésem innen másfél óra. Szóval megvár, milyen rendes tőle. Akkor igyekszem sietni. De előtte még kell pecsételni, teát inni (ami életem eddigi egyik legfinomabbja), enni. Zoknicserére aligha kerül sor, ahhoz le kéne hámozni mindent a lábamról – kamáslit, bakancsot vizes duplazoknit. A kesztyűmet azért lecserélem a szárazra. A lámpát is elő kell már venni, sőt hideg lesz kimenni újra, szóval fel kell venni a kabátot is, ami eddig a zsákban lapult. Kilépve az ajtón a kabát alig elég, a kapucni is felkívánkozik a fejemre. Természetesen látva felfelé a sípálya meredekségét a macskát is feltettem, szerencsére jó hosszan a lábamon marad most legalább az egyik fele. Sietek lefelé a piroson, aminek szépségeiből sokat nem észlelek. Bal oldalamon hosszan kígyózó völgy és hatalmas fenyőfák. Az ösvény jól ki van taposva, de néhol fényvisszaverő pöttyök is segítenek a tájékozódásban. Sőt az előttem menők lámpája is támpont, amíg látom a fénycsóvákat. Néha megtéveszt az ágakon lévő hókristályok csillogása, melyekről visszaverődik lámpám fénye. Olyan, mintha megannyi szentjánosbogár vagy apró lámpás világítana közelebb és távolabb. Milyen csodálatos! Bár lenne időm élvezni ezt a jelenséget! De nincsen, csak szedem a lábamat, néha belekocogva a lejtőbe, hogy minél hamarabb célba érjek és Petinek se kelljen annyit várnia. Sajnos míg nem voltam lendületben, megint komoly dilemmát okozott a fázós kezem: a kesztyűm vékonyabb az előzőnél, és vagy segítem magam a botokkal, de odafagynak az ujjaim, vagy hónom alá csapom a botokat, miközben próbálom melengetni a fagyos végtagjaim. Nagy nehezen bemelegszem, onnantól szerencsére már nincs gond.
Az egyhangú nyiladékon lefelé haladva azzal szórakoztatom magam, hogy férfineveket adok a villanyoszlopoknak, lehetőleg minél extrábbat: így elhaladok Tihamér, Boldizsár, Gáspár, Menyhért mellett is sorban. (Ezt a játékot még a héten találtam ki az Ágasvár kegyetlen emelkedőjén, csak ott az éppen elhagyott fák kaptak neveket). Utoljára egy barátságos hóember marad, akinek nem jut név, csak a botjaimat kapja kölcsön, míg fotózom. Ö már idefelé is üdvözölt minket széles mosolyával.
Még néhány perc marad a végjátékból, lassan a házak közé érek, jégkarmaim aszfalton csikorognak, így le is veszem azt a fél párt a bal lábamról, ami még rajtam maradt. 6 óra tájt lépek be ismét a Kastélyhotel ajtaján a melegbe, Peti ott ül a kanapén és vár. De jól esik megérkezni 11 óra 20 perc menetelés után. Milyen jól esik a barátságos fogadtatás! Átveszem a díjazást, majd elfogyasztom a finom gulyást, amíg Peti idehozza az autót a vadászkastély elé a parkolóból. Még azért gratulálok pár sporinak, főleg a Pegás futónak, hatalmasat küzdött, megérdemli.
Mindenki megérdemli az elismerést, aki itt volt, harcolt a hideggel, hóval, a vulkáni formák magasságaival, csúszós hegyoldalaival akár futva, akár gyalogosan, szintidőn belül és kívül. Bár összehasonlítási alapom nincs, mert ez az első teljesített Vulkántúrám, esélyes, hogy dobogós a nehézséget tekintve a 19 eddigi között. Menet közben chateltünk Tarnai Mátéval, aki nálam sokkal tapasztaltabb teljesítménytúrázó, ő is hajlik erre a meglátásra.
Jövőre vajon ugyanitt ugyanekkor? Most egyértelműen nemet mondanék (és biztosan nem a szervezés miatt, mert az kifogástalan volt), de lássuk, mit hoz az engedékenyebb holnap…