vulkántúra 2024
22. Börzsöny Vulkántúra – 2024. december 14.
Szerző: Vörös Attila, Turista Magazin
A legkönnyebben talán úgy tudnánk definiálni a csúszómászókat, hogy vagy sokkal kevesebb, vagy sokkal több lábuk van, mint nekünk. A keményre fagyott börzsönyi hegyeken ilyenkor nem találkozni velük, bevackolták magukat a kövek alá békés, nyirkos odvukba, téli álmukat alusszák. De ilyenkor sem marad a Börzsöny ilyen állatok nélkül, hiszen már 20. alkalommal hívogatja ez a különleges teljesítménytúra a túrázók, futók százait a legmagasabb bérceire. Idén sem adta könnyen magát a maratoni táv…
A résztvevők igazi téli körülményekkel szembesülhettek: 750-800 méteres tengerszint feletti magasságnál már hóban mehettünk, lejjebb fagyos talaj, a legrosszabb fajta, aminek nem lehet látni, melyik része csúszik, így az első testrészünk, ami ezt észre veszi, az a hátsónk, jó reflexekkel esetleg a tenyerünk. Egyes szakaszokon csak estünk-keltünk, hullottak az emberek, mint valami világháborús film aknamezős jelenetében. Csak a legalacsonyabban levő helyszíneken volt egy minimális sár, amiben végre biztonsággal elmélyülhettünk, olyasmi megállapításokat téve, hogy ezen legalább lassabban taknyolunk el, és még puhább is!
A túra a jól bevált útvonalat követte a Központi-Börzsöny hajdanán aktív rétegvulkánjának kalderáján. A tűzhányó maradványának pereme 600-900 m magas, aminek a Börzsöny legmagasabb hegycsúcsa, a Csóványos is a része a maga 938 méterével. A vulkán egy kb. hat km átmérőjű katlant zár körbe, de az évezredek tektonikus mozgásai és eróziós folyamatai több völgyet is belevágtak ebbe, ami a túra szempontjából azért érdekes, mert így nem lehet szintben körbesétálni a kalderát, hanem kétszer is vissza kell menni a hegyláb 300 m körüli szintjére.
Akik jók matekból, azok már fel is szorozhatták, hogy ez alsó hangon háromszor 500 m szint, és akkor az útközbeni huplikat még nem is számoltuk… Egyszer Királyrétről fel a Nagy-Hidegre, aztán a Csarna-völgyből fel a Salgóvárra, végül a Magyar-völgyből megint fel a Nagy-Hidegre. A 42 km-es teljesítménytúra 2216 m szintet ígért, de nem ez volt benne a nehéz. A már említett fagyott talaj a rendkívül meredek hegyoldalakon komoly fejfájást okozott mindenkinek, a kevésbé szerencséseknek boka- és térdfájást is. Itt hallhattunk olyan kommenteket, hogy „inkább egy combos emelkedő, mint ez!”, vagy pl. „tavaly lábszárközépig érő hó volt, és abban sokkal könnyebb volt menni”. Az tény, hogy nem lehetett rutinból robogni, minden egyes lépést gondosan meg kell ilyenkor tervezni, és még így is jó eséllyel borulunk néha. A technikás terep nagyon fárasztó, sokat kivett a versenyzőkből.
A rajt Királyréten volt, mi úgy indultunk el, hogy reggel még ne kelljen a lámpa, így már hunyorgó világosságban vágtunk neki a Palóc piroson a Magas-Taxnak. De a hegyet csak a visszaúton érintjük, egy éles balossal most letértünk a Cseresznyésfa parkolóhoz, hiszen itt kellett benyomni az első ellenőrző pecsétet a füzetünkbe. A parkolóból a K+ majd a K◼ jelzéseket követve jutottunk fel a 864 méteres Nagy-Hideg-hegyre, a vége felé már szép, összefüggő, de nem túl vastag hóban. Az ellenőrzőpont a felújítás miatt zárva tartó turistaház legelső kis szobájában volt, ahol a pecsét mellett egy-két bögre forró teát is magunkévá tehettünk.
Bár a Csóványos fele vezető útvonal a nagy-hideg-hegyi csúcsot elkerüli, túratársammal azért fölmentünk a csúcskőhöz, és most sem csalódtunk: remekül mutatott rajta a zúzmara. A Börzsöny legmagasabb hegye felé vezető útszakasz az egyik személyes kedvencem a hazai felhozatalból, a kissé elcsépelt winter wonderland plecsnit ezúttal is kiérdemelte a három km-es szakasz. Alul hó, a fákon zúzmara, köztük pedig köd, mesebeli fekete-fehér tájban caplattunk, és csak az egyre fogyó futók színes hacukái vittek színt a látványba.
A Hangyás-bércre semmi értelme nem volt most kitérőt tenni, zéró kilátásra lett volna csak kilátásunk, ahogy a csóványosi kilátóra sem lépcsőztünk fel a felhőben. Bepecsételtük a kötelezőt, haraptunk egy falat kaját, és már haladtunk is tovább Kemence irányába a zöldön. A hóhatár alatt kezdődött a már említett necces terep, a Dosnya-nyeregbe zuhanó lejtőn az is leült, aki egyébként nem akart itt lepihenni.
A Sas-út csodaszép, kilátópontokkal is gazdagon tűzdelt szikláiról remek panorámánk nyílt a ködre, alig-alig sejlett csak fel a kaldera öt km-re levő másik széle. Brutál lejtőn ereszkedtünk le a Csarna-patak kereken 300 méteren húzódó völgyébe a Fekete-völgyi vadászházhoz, ahol a Kemencei Erdei Múzeumvasút végállomása is van. Sajnos vonatot épp nem láttunk, ahogy kenyeret sem az ellenőrzőponton, így az egyébként guszta disznózsír-hagyma kombót inkább kihagytuk így magában.
De legalább mászhatunk fel újra a vulkánra, igaz, a kalderának ez a nyugati pereme kicsit alacsonyabbra sikerült, mint a keleti. A legmagasabb pontja a Salgóvár 715-ön, de addig is több olyan 600 fölötti helyszínt is érintettünk, ahonnan tiszta időben remek kilátás nyílna a vulkán katlanába.
Sajnos a Jancsi-hegy és a Holló-kő sem volt így túl látványos, a Salgóvárnál viszont az óriási szikla némiképp feledtette a túra talán legnehezebb szakaszának a kínjait: a Vár-nyeregtől a Vár-bércig tartó 350 méter minden centiméteréért küzdeni kellett a meredek, extra csúszósra fagyott hegyoldalon. A várban viszont újabb bélyegzés várt, plusz egy kis meleget is begyűjtöttünk a tábortűznél.
Némi lejtőzés után elégedetten mehettünk tovább a 714 m magas Magyar-hegy felé, majd tovább Nagybörzsönynek, ahol a falu határában fordultunk vissza meredeken a Börzsöny irányába a kéken. Megint 300 méteren vagyunk, úgyhogy következett a túra utolsó nagy hegymenete, de előbb még pár percre megpihentünk az ellenőrzőponton. Ez egy fullextrás pont volt, kaptunk csokit, forró teát és egy kis hazafias rockzenét is az egyébként idilli Börzsönyi-patak partján.
Ahogy az erdészeti úton óvatosan emelkedtünk a Magyar-völgyben Bányapuszta felé, úgy vette át a Kárpátia lendületes tempóját a finoman csörgedező patak diszkrét csobogása. A tempónk is valami hasonló dinamikát követett: Bányapusztáig alig emelkedtünk 150 métert, aztán bevadult a vulkánoldal. Pintér-hegyese volt az első keményebb ellenfél, ami 656 méterével újra fölemelt minket a kaldera szintjére. A tíz méterrel magasabb Kis-Hideg-hegy ehhez képest semmiség volt, de a Hanák-réten az útvonalat ismerőknek minden maradék mosolya lefagyott az arcáról.
Már csak egy kilométer a Nagy-Hideg!
De milyen kilométer az…
Ilyen: szűk 1 km-en 150 métert mászunk, közben újra a hóban találjuk magunkat, a köd mind sűrűbb, és sötétedni is kezd. Azon morfondírozom, hogy ebben a ködös kékórában milyen jól mutatnának a túratársak fejlámpával, de senki nem kezd most el ezzel bíbelődni, hiszen itt a ház, az ellenőrzőpont már ellenőrzött minőségű teával, ahol úgyis megállunk. Tanulság: ehhez a képhez kb. fél órával korábban el kell indulni Királyrétről…
Rég esett már ilyen jól menzatea, azért már kezdtük érezni a lábainkban a 2200 méternyi szintet – hoppá, innen nincs több mászás, csak lefele megyünk úgy 6-7 km-en át! Ez a felismerés, a tea és a célban lebegő gulyás képe egészen működő motivációt adott, hogy nekiessük a túra végső, igazából legkönnyebb szakaszának.
Már teljesen sötétben kezdtünk leereszkedni a Nagy-Hidegről a fejlámpáinkkal felvértezve. Lehetett volna méregetni, kié nagyobb, de ebben a ködben már sokra nem megy az ember az ezer lumennel… A havas erdőben a negyede is bőven elég, hogy szépen belássuk a környező tájat is, és ne csak a túlélésre kelljen koncentrálnunk.
Az itiner szerint az utolsó ellenőrzőpont a Taxi-réten vár ránk. A Taxi-réten nem találtunk pontot, így némi aggodalommal indultunk tovább, de hát csak nem vétettük el?! Nem vétettük el, 200 méterrel később a Grófi út közepén halványan pislákoló tábortűzhöz közeledtünk, ahol gyors pacsi és pecsét után máris battyogtunk tovább a piroson Királyrét felé.
Kisvártatva becsatlakoztunk a reggel már megismert szakaszra, itt volt egy piros traktor, itt a birkák, itt pisiltem, az emlékek mintha sokévesek lennének, pedig fél naposak sincsenek – bőven a szintidőn belül, kb. tíz és fél óra menés után értünk vissza a versenyközpontba.
Begyűjtöttük a jól megérdemelt zsákmányokat, az oklevelet, a jelvényt és a forró gulyást, aminél finomabb ételt ott és akkor elképzelni sem tudtunk volna. A Börzsönyi Vulkántúra remek rendezvény, aki szereti a kihívásokat, annak itt a helye!
Szerző: Palkó Noémi
Vulkán túra 2024 – 43 km, 2.276 m szint
Másodjára tértem vissza a Börzsönybe futni. Áprilisban az első terepmaratonomat köszönhettem neki. Akkor megszenvedtem vele, mély nyomot hagyott. Mégis megkönnyeztem, hogy ott lehettem. Tavaly óta vártam, hogy készen állhassak a Vulkánra, azonban nem tudtam fejben teljesen ráhangolódni. Elvitt a munka, a tanulás, ünnepi készülődés. Nem vártam úgy, mint az első találkozást. Mintha nem is tudtam volna, hogy hova érkezem.
Egy héttel előtte náthás lettem. A sok stressz és emelt intenzitás kiütötte az immunrendszerem. Most volt min aggódni. Kihagytam egy hetet, csak a napi séták voltak állandóak. Azokhoz ragaszkodtam. Legyen meg a lépésszám. Azt mondtam magamnak, ha péntekre jól leszek, akkor megyek. Ez volt az első nap, hogy nem éreztem a gyulladást. Dolgoztam este 9-ig, majd összepakoltam és lefeküdtem aludni.
Cili reggel 6-ra jött értem. Izgatottan beszélgettük végig az utat. Ő sem aludt jól, én sem. A Garmin szerint az értékeim a béka feneke alatt voltak. Emiatt mondjuk pont nem aggódtam. Mondták a szervezők, hogy a Nagy-Hideg-hegyen hó van, így hómacskával készültem. Pirkadat előtt értünk oda. A vadászkastély előtt kígyózó sorban álltak az izgalommal telt futók és túrázók. 15 percet álltunk, neveztünk majd felkészültünk az indulásra.
Igyekeztem okosan öltözni, talán ez a legnehezebb. 2 réteggel indultam, majd 40 perc elteltével bedobtam a felső réteget a zsákba. 8 ellenőrzőpontot kellett érinteni, ahol be kellett gyűjteni 1-1 pecsétet. Mint az El Caminón. Ismerős volt, szerettem.
Az első pont után éreztem, hogy ez a futás más lesz, mint a többi. Nem a megszokott pulzuson futottam. A nátha még dolgozott bennem, ami megemelte a pulzusom, így elhatároztam, hogy lassú tempóban haladok és minden emelkedőn gyalogolni fogok. Így is lett.
A Nagy-Hideg hegyen megcsapott minket a jeges szél. A felázott saras talajt felváltotta előbb a jeges csúszós, majd a havas és ropogós föld. Ahogy a felvonó mellett baktattunk kérdeztem meg magamtól, hogy jól döntöttem-e?
Beléptem a kis hüttébe, pecsét, forró tea, esőkabát, majd felvettem a hómacskát. A csúszós lejtőn úgy száguldottam lefelé, mintha nem lenne holnap. A jeges széltől könnyekkel gyűlt szemem elhomályosította a látásom.
Míg a galyavári 7 km-es körön 1 nagy emelkedő és lejtő volt, itt szinte csak az. Már feljutni a HH-ra óriási próbatétel volt. Ennyire meredek emelkedőkön baromi ritkán járok. Ezt követte a Csóványos, majd Magosfa és meredeken le a Fekete-völgybe. Éreztem. Nem az emelkedőket, azzal nem volt bajom. A lejtők nyírtak ki. Mindegyik lefejtett rólam 1 réteget. Ahogy ereszkedtem tűnt el a hó, majd a jég, melyeket a saras laza talaj követett. Előttem estek, keltek az emberek. Okosabbnak éreztem magamon hagyni a hómacskát. Az legalább fogott.
A több mint 900 méteres csúcsok meghódítása után Salgóvár egy könnyedebb emelkedőnek tűnt. Túl 22 km-en igyekeztem a futható részeket futni. Nagyon sokan voltunk. A keskeny nyomvonalon nehézkes volt az előzgetés. Igyekeztem udvariasan utat kérni és többször megköszönni, ha elengedtek. A túrázók 90%-a arrébb állt ha hallotta futó közeledik. Senkinek sem könnyű az ilyen. Fáradunk. Egyre nehezebb félre állni, kikerülni. A végén már inkább kerültem, mint helyet kértem. Fájdalmas volt ez mindenkinek.
Salgóvár utáni lejtőn érkezett a holtpont. Nem vártam, mégis jött. Mondtam is neki, korán érkeztél. Még nem jövök annyi ideje, hogy tűrnöm kelljen a fájdalmat. De az jött és épült. A Magyar-völgyig tartó 2 km-en éreztem először azt, hogy kell segítség. Kihasználtam az 1-2 percig tartó térerőt és írtam egy üzenetet. Azonnal olvasva lett, hisz várták. Nem kellett más, csak lássam a bűvös szavakat: Veled vagyok! És érkezett. Újra futni kezdtem.
Ura lettem a fájdalomnak és kikapcsoltam az elmém. Ezért érkeztem. Most nem egy rövid fájdalmas szakaszt kell barátként ölelni, hanem 17 km-en keresztül. Sok volt, de már túl a felén. Majd pihenek az emelkedőkön – mondtam magamnak. Az egyre erősebb fájdalmak érkeztével vettem elő remegő kézzel a telefonom. El kell mondanom valakinek, hogy ez most nagyon szar. Nem panaszkodtam volna, hisz nem vigaszt vártam. Térerő viszont nem volt sehol. Megtört a tétlenség… újabb réteg le.
31 km-től kezdtünk el újra mászni a HH-ra. A saras tájat ismét beborította a hó. A 28 km óta nem láttam embert, csak a nyomokat követtem. Megálltam egy ponton, hogy könnyítsek magamon. Az ujjaim bénára fagytak. Megrogytak, ahogy próbáltam lehúzni a nadrágom. Képtelen voltam szorítani velük. Megtört ismét a helyzet, ismét egy réteg lekerült. A percek óráknak tűntek, ahogy bajlódtam magammal. Amint újra mozgásba lendültem előzött meg egy kecsesen és frissen lépkedő futólány. A nyomába szegődve igyekeztem felvenni a ritmust. Innen már csak lefelé, mondta vidáman és eltűnt az ellenőrzőpont árnyékában.
37 km-ig igyekeztem teljesen elhatárolódni a fájdalomtól. A lábaim nehezen emeltem. Eszembe jutott az a srác, aki egy sérült lábbal haladt előttem az első 5 km-en. Az egyik lábát nem tudta behajlítani, így a testsúlyát áthelyezve a másik lábára igyekezett mozgásban maradni. Mikor a pecsételés, frissítés okán megállva megelőzött mondtam neki, hogy a következő kört már ő fizeti. 🙂 Őrá gondoltam ahogy haladtam lefelé. Ha ő végig tudja csinálni a TT-t akkor nekem egy büdös szavam nem lehet!
Az utolsó ponton két mosolygós srác fogadott egy jól megrakott tűz társaságában. Marasztaltak. Csak egy pár percre, melegedjek át. Így is tettem, majd frissen elindultam lefelé. Pont az a szög volt, amiben ki tudtam nyújtani a lábam. Éreztem, ahogy nyúlnak és lazulnak futás közben az izmok. Újra lendületben, újra mosolygósan.
Egyszer csak egy lány állta utam vérző orral. Esett egy nagyot a túra közepén, azóta nem állt el a vérzés. Adtam zsepit, feltettem jó pár kérdést, hogy megtudjam mennyire van okunk aggódni, majd úgy döntöttem, hogy jövök vele, ha bármi történne tudok segíteni. Nem volt komoly a baj, elpattant egy hajszálér az esést követő erőfeszítésben. Sötétedés előtt értem vissza és büszkén állítottam meg az órát. Megcsináltam az első Vulkánom! 7 óra 23 perc alatt.
Hogy mi volt nekem ez a 7 óra? Hallgatás, küzdelem, 3 óra fájdalom, magány. Megtört ez most, Megtört a magányom, amiben otthonosan érzem magam. Megtört a fájdalom, amit képes vagyok tűrni. Megtört a küzdelem, ami minden alkalommal erősebbé tesz. Megcsináltam, de a Börzsöny győzött. Visszatérek? Nem kérdés, vissza! Nem azért, hogy szivassam magam, hanem azért, hogy megtanuljam uralni az érzelmeim. Magamért. A Börzsöny mindig vár.
Szerző: Stabat
Kellemes egyórás biciklizés után érkezem Királyrétre. Míg a sorban állok, megvirrad, úgyhogy nem kell lámpával bajlódnom. Bajlódok mással. Például a biciklisnadrágot elfelejtem levenni, a Cseresznyefa parkolóban megejtem ezt is. Na, de hova tegyem? A táska zsinórjai megtartják. Persze egy bújj, bújj zöld ág a Kövirózsás táján megpróbálja kiszabadítani, de ne szaladjunk ennyire előre.
Ritka jó formában érzem magam, a körülmények optimálisak, még sár sincs. Bár egyre távolodik az előttem induló futó, de könnyűek a lábaim, felfelé is jól megy. Mígnem a jobb combom elkezd görcsölni. No, fene. Pedig reggel még magnéziumot is vettem be. Na, mindegy, majd elmúlik, nyomom neki tovább, ez azonban nem javítja a helyzetet.
Nagy-Hideg-hegyen van meleg tea, ami azért is nagyon jó, mert innivaló nélkül indultam útnak. Vajon az egy csészényi elég lesz Fekete-völgyig? Kénytelen lesz. Fent tél van, de tündérkerti, ráadásul a hó sem hátráltat különösebben. Csóványos felé előznek meg először. Lefelé nincs gond, de a mögém érkezőkre általában gyorsítással reagálok, ami egy-két megcsúszást is eredményez, de inkább az avaron, mint jégen. (Apropó, hoztam csúszásgátlót, aztán körbe is vittem a pályán a táskában.) Egy előzés ezen a szakaszon is adódik, póló-rövidnadrágos fiatalember húz el mellettem.
A Fekete-völgyben is van meleg tea, ami nagyon jó, töltök is belőle. Egy-két falat, és nekivágok a második felvonásnak. De a görcs megállít a P4-en. Olyan szinten elővesz, hogy a visszaforduláson gondolkodom, ha felfelé ilyen lesz, akkor lehetetlen végig mennem. Aztán megemberelem magam, visszaveszek pár fokozatot, próbálom nem hajlítani a lábam, és megyek tovább. Pár biztató szó is segít. Meg John Cleese a Hülye Járások Minisztériumából. Most mindenkit elengedek, félreállok, ami kissé nyomasztó az eddigiekhez képest, de legalább haladok. Csak mikor fogok beérni? Ráadásul egy rétegbe öltöztem, ami ilyen tempónál már kezd kevés lenni.
Salgóváron Gyuri örömmel üdvözöl, én is örülök, hogy már itt vagyok. Lefelé megy a kocogás, de már a síkfutás is görcsbe rándít. Lassíts. Magyar-hegyről legurulok. A völgyben is jólesik a tea. Próbálok gyorsabban gyalogolni, az is lever a lábamról. Akkor lassabban gyalogolok. Bányapuszta után bal lép fel, jobbot húzom magam után. De NHH már csak 3 km. Hanák-réten csoportosan veszik fel a csúszásgátlót, az előző kör alapján elleszek nélküle. Ugyan az ösvény csúszós, de legtöbbször úgyis mellette megyek, hogy elengedjem a többieket. Aztán a nagyobb hóban már nem számít.
Mivel a telefont még az első félórában kikapcsoltam, nem tudom, hogyan állok idővel. Kérdem a ponton, azt mondják negyed kettő lesz. Nem hiszem el. Annyian mentek el mellettem, és annyira lassúnak éreztem magam, hogy legalább 2-re tippeltem volna. De akkor akár 2-re be is érhetek! De jó! Ennek megfelelően esek neki a lejtőnek. Taxi-rét után máglya az út közepén. Zoli (és Lajos) mondja, hogy itt van az utolsó ellenőrzőpont, ezt sem akarom elhinni a korábbi évek alapján, de tényleg kapok egy pecsétet. Meg magnéziumot is. Megkérdem Zolitól, hogy tényleg negyed kettő körül jár-e az idő. Tényleg. Egy kötelező fotózkodás után egy fokkal bátrabban csapatom tovább. Aztán egy óvatlan pillanatban megcsúszom, térdeim beverem, jobb alkar felett, poharat a földhöz csapva bukfencezem egyet, de talpon folytatom, igaz, a mosolyom nem őszinte. Szóval így jár az, akinek a hátán van a csúszásgátlója.
Királyréten azzal fogadnak, hogy telibe hét óra alatt értem be, nahát, eddig egyszer mentem jobbat 10 próbálkozásból. Kapok egy új cetlit, mert a reggeliről fogalmam sincs, hogy hol lehet. (A biciklistáskában figyelte, hogy szükség lesz-e rá.) Megebédelek. Kimegyek a biciklihez, már előre fázom a hazatekeréstől (jé, itt a cetli), ráadásul fel kell vennem a kint hagyott hideg ruhákat, cipőt. De majd bent. Ott aztán abban a megtiszteltetésben van részem, hogy együtt öltözködhetem Anitával, bár az ő produkciója kétségtelenül látványosabbra sikeredett. Hazafelé aztán nem úgy gurult a bicikli, mint ide, de legalább nem fáztam.
Az év túrája! Köszönöm!
Szerző: Kenyeres Oszkár
Kaldera a köd fogságában
„A legkönnyebben talán úgy tudnánk definiálni a csúszómászókat, hogy vagy sokkal kevesebb, vagy sokkal több lábuk van, mint nekünk. A keményre fagyott börzsönyi hegyeken ilyenkor nem találkozni velük, bevackolták magukat a kövek alá békés, nyirkos odvukba, téli álmukat alusszák. De ilyenkor sem marad a Börzsöny ilyen állatok nélkül, hiszen már 22. alkalommal hívogatja ez a különleges teljesítménytúra a túrázók, futók százait a legmagasabb bérceire. Idén sem adta könnyen magát a maratoni táv…” – így kezdődik a Turista Magazin élménybeszámolója a Hazajáró Egylet évzáró túrájáról, a Börzsöny Vulkántúráról, amelyet december 14-én rendeztünk kedvenc hegységünkben. Vörös Attila írása érzékletesen foglalja össze az idei Vulkán minden örömét, nehézségét, aki kíváncsi rá, itt tudja elolvasni a teljes cikket.
A terep az előző évekhez képest viszonylag barátságos volt, ennek köszönhetően igen jó eredmények születtek: több, mint 100-an értek be 7 órán belüli idővel! A Magas-Börzsönyben 10-15 centi hó volt, ezért a szintidőt megnöveltük 13 órára. Talán ennek is köszönhető a 93 százalékos teljesítői arány. Amit kicsit sajnálunk, az a Nap hiánya; a börzsönyi kalderát egész nap a köd uralta – bár így a zúzmara nem olvadt le a fákról, kiváló fotótémát szolgáltatva az indulóknak. Az idei túra nem csak a túrázókat állította kihívás elé, hanem sokkalta jobban minket, szervezőket is, hisz idén 584-en vágtak neki a távnak. (A rekordot a tavalyi év tartotta 515 indulóval.)
269-en először neveztek be a Vulkántúrára, közülük 236-an teljesítették is a távot. Palkó Noémi is köztük volt, talán az ő bejegyzése adja át legjobban az első teljesítés katarzisát: „Megcsináltam az első Vulkánom! 7 óra 23 perc alatt. Hogy mi volt nekem ez a 7 óra? Hallgatás, küzdelem, 3 óra fájdalom, magány. Megtört ez most, Megtört a magányom, amiben otthonosan érzem magam. Megtört a fájdalom, amit képes vagyok tűrni. Megtört a küzdelem, ami minden alkalommal erősebbé tesz. Megcsináltam, de a Börzsöny győzött. Visszatérek? Nem kérdés, vissza! Nem azért, hogy szivassam magam, hanem azért, hogy megtanuljam uralni az érzelmeim. Magamért. A Börzsöny mindig vár.”
Az idei túrát két nagyszerű ember emlékének ajánljuk. Teszáry Károly erdőmérnök, a Duna-Ipoly Nemzeti Park börzsönyi tájegységének egykori vezetője életének 86. esztendejében, 2024. november 27-én hunyt el. A Drégelyvár Alapítvány tiszteletbeli elnökeként a drégelyi vár állagmegóvásáért és helyreállításáért is rengeteget dolgozott. Moys Csaba, a Dunakanyar közéletének kiemelkedő alakja, számtalan civil egyesület létrehozója és vezetője 88 esztendősen hagyott itt bennünket 2024. november 11-én. Ő vezényelte le többek között a Budapest-Szob Duna-balparti regionális kerékpárút megvalósítását és a dunakanyari idegenforgalom egyéb fejlesztéseit. Ami közös bennük, hogy mindketten ott bábáskodtak a Börzsöny Vulkántúra születésénél. Emlékük legyen áldott!
Köszönjük mind a 27 szervezőnek a segítséget, Jekler Gábornak a pazar fotókat, Galgóczi Csabának és a Duna-Ipoly Nemzeti Parknak azt, hogy nyitva lehetett a nagy-hideg-hegyi turistaház, a Kalifának és az Ivanics Csoportnak a támogatást és nem utolsó sorban a királyréti Vadászkastélynak a rajt-cél helyszínt. Gratulálunk minden indulónak, jövőre találkozunk a Hazajáró Egylet túráin!