vulkántúra 2017
16. Börzsöny Vulkántúra – 2017. december 9.
Szerző: Stabat
Vulkán – ötödször
Nemrégiben bevásároltam, de a kipróbálás közben (a túrán) jöttem rá, hogy mennyire. Futómellény, eh. Már a Nagy-Hideg-hegyen kérdőre vontak, hogy minek jöttem ennyi cuccal. (Főleg, hogy a bögrét ugyanúgy szorongattam a kezemben, bőven elég lett volna az is.) Gellért tanítgatott a rajtban a használatára, nehogy má’ fordítva vegyem föl, meg a bekapcsolás. Így is állandóan lötyögött, kikapcsolódott és már majdnem agybajt kaptam tőle, mígnem a Magyar-völgyben úgy bekötöttem, hogyha az is kioldódik, akkor letépem magamról és a patakba vágom, hagy vigye, ahová csak akarja. (Gellért: Van hely a táskámban, elfér benne.)
Arra gondoltam, hogy nem lesz leányálom futócipőben eltekerni 20 km-t a rajtig, és tényleg, a végén már kezdtek gémberedni a lábujjaim. De érdekes módon az nem merült fel a beszűkült agyamban, hogy visszafelé szétázott cipőben, zokniban milyen lesz majd. Csak akkor, amikor már szétázott. (Végül kár volt izgulni, mert nem volt sokkal rosszabb, mint odafelé.)
Vettem még egy kis aranyos kamáslit. Ez bevált. Az más kérdés, hogy a cipőn a régi sarak összeadódtak, illetve akkora lyukak vannak már rajta, hogy befér rajtuk az ujjam. De fölülről nem ment bele semmi. (Lejtmenetben a lábamról egy kidőlt fa leszedte a kamáslit, észre se vettem, a mögöttem haladó viszont igen, köszönöm.)
Végül vettem még csúszásgátlót is, de azt nem hoztam el. Ugyan minek. Minden második indulón volt csak.
Kesztyűt nem vettem, de hoztam, legalábbis a biciklizéshez. Olykor a túrán sem ártott volna. Szóval ötödjére idáig sikerült eljutnom egy túrára való felkészülésben; a vásárlástól teljesen meghülyültem, az egyéb lehetőségeket most nem sorolom.
A tisztánlátásom egy téren nem hagyott cserben: idén sem fogom hét órán belül teljesíteni a távot. Ennek megfelelően nem is hajtom magam túlságosan, az órát sem nagyon nézem, meg a kilométerek sem érdekelnek. Azért a lejtők megfutását nem hagyjuk ki. Ez itt-ott a veszélyes zónába megy át. A legdurvább bicsaklás a Vilati előtt a saras meredeken ért, ahol a jobb bokám ment ki úgy, hogy a térdem is jól bevertem. A Magyar-hegyen csak egy sima hentergést nyomtunk.
Egy réteg (meg a mellény) ellenére alapvetően nem fáztam, leszámítva a nyugati gerincet. De valószínűleg ez is fejben dől el, nem szabad vele foglalkozni. Ha a Csóványoson nem fáztam, nehogy már itt fázzak. Bár a salgóvári pont elég cudar volt.
A reggeli hasfájás után egészen jól elvoltam, mondjuk az Aklok-rétjéig. Akkor aztán megint rám tört, de sikerült kihúzni a Nagy-Hideg-hegyig. Azt hittem, ott végleg kezeltem a dolgot, mígnem lefelé futás közben is meggörnyesztett egyszer. Gellért is lelkesen ért be. Bár nem valami jó állapotban indult neki a lejtőnek, de megjött a kedve. Bevágtuk a levest és Csipi dicséretével ültünk a nyeregbe, ahogy reggel, hazafelé is elkél a lámpa.
Szerző: emdt
Egyszer volt hol nem volt az egyszeri telepi gyerek. Elhatározta, hogy elmegy ismét kirándulni a Börzsönybe. Ott rendezik már több, mint 15 éve a Vulkántúrát, amelynek útvonala az őskori giga vulkánból megmaradt röghegységben járja végig három szakaszban a feltételezett kaldéra peremét. Már volt ezen a túrán, de társaival megunták, és most majdnem 10 év elteltével megpróbálkozott vele újra.
Nem volt hideg, mikor pirkadatkor megérkezett a királyréti parkolóba. A melegből kiszállva, hosszas öltözködés és felcihelődés után indult el nevezni, majd nekiveselkedett a 42 kilométeres távnak. A régmúltból integető tapasztalat vezérelte az útján, nem aggódott, hogy az első pár kilométert nem a kijelölt útvonalon tette meg. Senkit nem érdekelt.
Az emelkedés csak ezután vette kezdetét, az alaphangot egy rövid de meredek kaptató adta meg. Itt már rendesen havas volt a táj, a kitaposott ösvényen szerencsére nem esett nehéz járás. A völgyek, a fák, a bokrok mind fehérbe bújtak, világított minden, Fehér csönd. Borult, hideg időben haladt tovább az NHH irányába. Többször is elkalandoztak a gondolatai és észre sem vette milyen hamar maga mögött hagyta a kilométereket.
Az NHH-n indul a kaldéra-körút. A melegben kapott pecsét után könnyedén lépett ki a hidegbe és folytatta útját, de először még le kellett ereszkednie a Rakodóhoz, majd utána a Csóványosra vitt tovább a kötelező út. Erősen fújt a szél, tésztaképét erősen meggyötörte a hideg, metsző rohanó levegő. A köd is bejelentkezett, a fák homályba burkolóztak. Az egyszemélyes, lejárt ösvényen lassan kapaszkodott felfelé. Ismerte a terepet, és ez könnyebbséget jelentett számára. Olyannyira, hogy szinte egyik pillanatról a másikra felsejlett a ködből a hegység legmagasabb pontján álló torony sziluettje.
A túra már nem a gyalogosoknak szól, az emberek új kihívásokat keresnek maguknak, a nevezők között több a futó. Folyamatosan előzték le az antiloplábú fajtársai. Nem nézte az itinert, mert minek, Nem nézte, hogy mennyi van még hátra, vagy hányassal kezdődik az eddig megtett táv kilométerösszege, mert minek; jól érezte magát. A csúcsról csak lefelé mehetett tovább, a Fekete-völgy irányába. Nagy segítséget jelentett számára a fürge lábak által hóba vásott ösvény, de a kapaszkodókon felfelé többször is kicsúszott a lába, melyet szinte mindig hangos káromkodás követett. A futók kissé leamortizálták az önbizalmát,- amúgy sem volt valami magabiztos gyerek – de amikor egy csávó rövid picsanadrágban futott el mellette, igazán kezdte egy senki árnyékának érezni magát.
400 méter körül már olvadozott, és ez lelelé menet sáros útszakaszokat és beázott cipőt eredményezett. Minden sokkal gyorsabban történt, mint a korábbi vulkántúrákon, hamarabb jött a Csóványos, hamarabb jött a Magosfa és hamarabb jött a Fekete-völgy is. Innen indult tovább a túra második nagyobb szakasza. Rövid pihenő, pár pohár tea és pár falat étek után indult tovább. Órát nem nézett, időt nem számolt, nem érdekelte, tudta, hogy be fog érni. A következő meredek szakaszon lassan haladt felfelé és nagyjából két kilométer után ébredt rá arra, hogy elrontotta, mert többet kellett volna pihennie a völgyben. Elfáradt, combjaiban az izmok gombóccá álltak össze. Meg is lepődött. Azóta nem érzett ilyet a lábában, mióta utoljára itt járt 9 éve ugyanezen a túrán, ugyanezeken a sziklákon, pedig azóta már beletett a lábába futással pár száz, kirándulással pedig ezer kilométert, de ilyet sosem érzett. Mintha a hegység mélyén lenne valami…
Leült, Majszolt egy keveset, de az otthonról hozott hamuba sült kenyér száraz fűrészporrá olvadt a szájában, kedve sem volt lenyelni. Inkább egy kis csokit tolt telepi arca mögé, mert tudta, hogy még elég sokat kell emelkednie. Vizet nem hozott, csak meleg teát, így szórakozásképpen friss havat evett. A kis pihenő után jobb kedvre derült és tovább indult a rá váró három lokális maximum felé. Minden gond nélkül elérte a Jancsi-hegyet, majd a Hollókőt, és onnan tovább a Salgóvárra is lassan, de biztosan felért. Mindent hó borított.
Innen útja a Magyar-hegy felé vitt, majd ott torkonragadta a gravitáció és leráncigálta a Magyar-völgybe. Azonban segítőkész útitársa a legkisebb emelkedőn is elhagyta, csak azért, hogy gonoszul nevessen rajta amíg azokon felvonszolja magát, hogy utána ismét elemi erővel ragadja meg majd taszigálja tovább lefelé.
A Magyar-völgyet alig borította hó. Ismét leült, elrágcsált egy kis csokit, ivott a teából és nekivágott az utolsó, harmadik szakasznak, a kaldéra befejező részének, amely az NHH-n ért véget. Az egyszeri telepi gyerek eléggé elfáradt, de már nem fordulhatott vissza. A nap mára megunta ezt a tájat és más helyek felé indult, maga után húzva egyre szürkébb palástját. De az út még nem ért véget, sőt az utolsó szakasz telepi gyereket próbáló része még váratott magára. Autóutón bandukolt, majd favágók erdei útján haladt jó pár kilométeren keresztül. Nem fáradt tovább, a lába is helyrejött. Úgy érezte, a 82-életkor túratáv szabályt kéne alkalmaznia a továbbiakban. Talán az egész napos gyaloglás húzta zsibbadt agyára ezt a bárgyú gondolatot. Lassan elérte a túra utolsó emelkedőjét, ahol már alig látott valamit. A felhőt az ég borította, nyugat felé egy vékony vöröslő csík jelezte, hogy a nap végképp elfelejtette mára a Börzsönyt.
Az NHH régi ismerősként fogadta, de csak teát ivott és setupolta a lámpáját. Innen már csak lefelé vitt az útja, igaz még koránt sem ért a vándorútja végére. Odakint teljes sötétség várta, mínusz pár fokos magány, de lámpájának erős pászmája elmaradhatatlan útitársául szegődött. A piros sáv vezette tovább, először a taxi rétre majd onnan tovább és tovább. A szél süvöltött, a fák zúgtak, a király rét. Gravitáció kisasszony ismét társa lett, kacagva ugrálta körül, taszigálva nevette. A nagy vihánckolásban háromszor is megbotlott, de egyre gyorsabban haladt, mintha gurult volna a völgy irányába. A pelotont már nem foghatta be, de azért az idővel még versenyzett. Sorra hagyta el a túratársakat, míg végül elért a végére. Hazafelé a kocsiban az egyik adón éppen mese ment. Benedek Elek.
Szerző: goom
Már a túra szintmetszete is impozáns: nagyjából három, egymás után letett háromszögre emlékeztet. Ha még adatokat is társítunk hozzá, akkor egy izgalmas kihívás körvonalazódik ki: nagyjából maratoni távon 2.216 méternyi emelkedő vár a teljesítménytúrázókra. Mindezt decemberben, friss hóban tehetjük meg, vulkáni nyomokban, tájakban gyönyörködve a Börzsönyben.
Zoli barátommal és öcsémmel hármasban már hagyományosan együtt járunk végig egy távolabbi túrát az év végén. Két Tortúra 65 TT után kiderült, hogy oda most nem tudunk eljutni: így jött képbe a Vulkántúra. Nekem elsőre megtetszett, és a többiek is rábólintottak, így hát megszerveztem. Aztán amikor jobban elmélyedtem a részletekben (meg a meteorológiai előjelzésekben), időnként nyeltem egyet, de a fiúk megnyugtattak, hogy jó lesz ez. Hát akkor Börzsöny! Igencsak kevés helyi tapasztalattal: mindössze egy három évvel ezelőtti Börzsönyi Kék 65 TT-n jártunk itt. Ez a hegység (is) meglehetősen távol fekszik az Alpokaljától…
Pénteken délután kellemesen szitáló, majd szakadó esőben hagytuk el Szombathelyt, Győrt, Komáromot és Révkomáromot. De bíztunk a meteorológusokban. Aztán a Börzsöny már fehéren fogadott (és az előrejelzés másnapra is „bejött”). Királyréten a turistaszállásunk meglehetősen egyszerű volt, de rendelkezett egy komoly – eddig ismeretlen – előnnyel: a rajtoltató helyiség felett volt egy emelettel. Így hát hatkor már itinerrel a zsákban igazgatom fejemen a lámpát, néhány cuccot még elpakolunk a kocsiba, és kilenc perccel később nekivágunk az első emelkedőnek. Ez konkrétan a Nagy-Hideg-hegyig tart, sík és lejtő nélkül, 7,4 kilométeren keresztül. Pár száz méternyi aszfalt után máris a terepen találjuk magunkat, az erdőben és a hegyen.
Az út havas, de kellemes; a nagyon sok túratárs között-mögött mi is magabiztosan haladunk előre. A Palóc Piros jelzés a Taxi-nyiladékon visz felfelé, és egy rövid leágazás után az első ellenőrzőponton találjuk magunkat: ez a Cseresznyefa parkoló. Máris kínálnak bennünket (aszalt gyümölcs és keksz is választható), és mehetünk tovább.
Betonutat metszünk, és tovább, fel. Nagyon szép szakasz, a több centis hó vastagon megmaradt az ágakon is: igazi téli hangulat. Itt már lámpa nélkül megyünk, a kék kereszt jelzésén, a Nagy-Vasfazék-patak és az Inóci kőbánya mellett. Aztán kék négyzet, Hármas-kút, kisebb posvány: tovább, fel, tovább, fel. Mígnem aztán újra itt a piros is, meg a sífelvonó: tudom, hogy már hamarosan meg kell érkeznünk a második ellenőrző pontunkra. A havas-ködös tájból csakugyan előbukkan a turistaház kőépületének sziluettje.
Igen, inkább csak sziluett – az is elég homályosan kivehető. Sajnáljuk, persze: biztosan kellemes kilátás lehet itt amúgy. Így letámasztjuk a botokat az OKT-doboznál a falhoz, és beállunk a sorba pecsétért – meg persze a finom, forró teáért. Hú, jól esik ez ilyenkor! A tágas helyiség teli túrázókkal, meleg is van – mégis le kell, hogy üljünk kicsit. Itt vesszük fel ugyanis a csúszásgátlókat a cipőinkre, ami már egy ideje eléggé hiányzott. Most adottak a körülmények, élünk is vele.
Jöhet a Kék: pirossal fonódva, de ez visz el a következő pontig; rábízhatjuk magunkat. Órámat nézem: sajnos nagyon sok idő elment odabent, és most elég gyatrán állunk. Mondanám, hogy húzzunk bele, de meglehetősen korlátozottak a lehetőségek: vagy erős lejtőkön óvatoskodunk, vagy újabb komoly emelkedők jönnek. Hullámzik tehát a terep: le a Rakodóhoz, majd fel az Égés-tetőre, aztán tovább a Hangyás-bérc felé. Nagy nevek előznek – még Lubics Szilvi is elhúz mellettünk. A Szabó-kövek környékére érkezünk: szép kilátásokkal biztatott az itiner és a térkép – a jelenlegi körülmények között ebből sajnos semmi nem valósult meg.
Akárcsak az azt követő csúcson, ahová pedig már régóta szerettem volna eljutni… Most sikerült, de az öröm nem teljes: panorámáról semmiféle szó sincs (a kilátó teteje sem látszik innen lentről), és állandó szokásunktól eltérően fel sem megyünk. Így hát a Csóványos a maga 938 méterével (úgy is, mint a Börzsöny legmagasabb pontja) igazából továbbra is terv marad nekem.
Majdnem negyedtávnál vagyunk, elköszönünk az OKT-tól, zöld jelzést követünk sokáig. A piros is letér ugyanis, nem sokkal a csúcs után, majd megint egy emelkedő jön: a Magosfa is kilencszáz feletti (915 m), neki is megjár a tisztelet… Aztán ereszkedünk, az Esztergályosig, ahol figyelek, nehogy gond legyen: itt el lehet téveszteni az itiner szerint. Pedig dehogy. Mintaszerű szalagozás fogad; másodpercnyi veszteség nélkül vesszük be a balos kanyart. Ma először beszélhetünk valamiféle kilátásról, örülünk is neki.
Aztán a Dosnya-nyereg jön, majd újabb emelkedés, bár a Miklós-tetőt és a Godóvárat is csak mellőzzük. Balos hajtű-kanyar, elköszönünk a zöldtől is: zöld négyzeten ereszkedünk le a Fekete-völgybe. Rövid szakasz, mégis nagyon hosszú! Egyre alacsonyabbra érkezve ugyanis egyre durvább a terep: előbb puha, majd saras az út, végül vízátfolyás, dagonya és meredek partoldalak… Magam is meglepődök, hogy esés nélkül megússzuk.
Aztán végre-valahára leérkezünk, a patak partján megyünk. És át a hídon! Hát persze. Vele szemben ismerős épület: itt jártunk három éve, a kéken (ami most csak metszünk): a Feketevölgy panzióba megyünk be. Itt az újabb EP: forró teával és zsíroskenyérrel fogadnak; jólesik mindkettő. Nagy a nyüzsgés, ismerősök is akadnak – de menni kell tovább, az idő rendkívül szorít. És rendkívül rosszul állunk vele… Zoli kicsit aggódik cipője miatt – de aztán kiderül, hogy nem ázott be, csak hidegek voltak a vízátfolyások. Újabb emelkedők jönnek, kaptatunk fel túránk nyugati gerincére.
Piros négyzet visz a Világos-pallagig, majd balos kanyar, és megint piros sávon megyünk. A Jancsi-hegy a következő, amit én már a Holló-kőnek hiszek. Addig még átkelünk az Ökör-orom gerincén, a Kőtengeren át, és végre elérjük a 685 méter magas pontot.
Féltáv – azonban az időnknek több, mint felét felhasználtuk. Ráadásul az itinerekre hatos időpontot írtak a rajtoltatók, vagyis ott kapásból buktunk kilenc percet… de ezen már kár töprengeni. Zoli küldene bennünket: menjetek előre, nektek meglesz! De erről szó sem lehet: ez most közös túra, elejétől a végéig. Gyerünk, tovább! Hárman.
Ez már egyértelműen szép szakasz, és az időjárás is kegyes, mert a szépséget meg is láthatjuk. Igaz, afféle fekete-fehér kiadásban, de ennek is megvan a maga varázsa, azt gondolom. Többször is érdemes balra tekintgetni, fotózni (csak ennyi időbe ne kerülne!).
Imre ér utol, jól elbeszélgetünk, de aztán folytatja saját tempójában, én meg megpróbálok hinni neki, hogy hátha mégis beérkezünk szintidőn belül. Kövirózsás, Vár-nyereg… és csak-csak megérkezik a Salgóvár is. A gerinceken – mint másutt is – kellemetlen szél fú, így duplán is minden tiszteletem az itteni pontőröknek: cudar idő, cudar hely – még ha oly’ szép is.
A kapott almaszelet igen jól esik, szaloncukor is akad; mehetünk, tovább hullámzik a terep. Bánya-tető és Bánya-bérc, majd a Magyar-hegy (714 m) következik – és ereszkedés, le a völgybe. Ahol szépen kivehető Nagybörzsöny, és azt is látjuk, hogy szép zöld és barna, nem pedig fehér.
Elég szépen aggódunk is emiatt: ha ott is a Fekete-völgyi dagonya vár, akkor komisz szakasz lesz ez is. Szerencsére annál enyhébb kiadást kapunk, bár sétagaloppnak így sem nevezném. Galopp azonban mégis akad, még ha csak nézői is leszünk: négy lovas ereszkedik le a mi ösvényünkön, alapos meglepetést okozva többünknek. A víg kedélyű férfiak mókázása (sőt: éneke!) jó kedvre derít többünket is. A rendkívül csúszós avarról azonban nem vonják el a figyelmet; az nagyjából lehetetlen is lenne. Ezen is túljutunk azonban, megint csak gond nélkül, hála az Úrnak!
Magyar-völgy, utolsó előtti EP. Pattogó tűz, csobogó patak, kellemesen forró tea és finom csokik. Mind jól esik, de egyik sem tudja feledtetni az immár nyilvánvaló tényt: kifutottunk a szintidőből. Öcsémmel számolunk, osztunk-szorzunk, de már egyértelmű, hogy – ma először – sikertelen lesz a túránk, még ha be is fejezzük. Persze megyünk tovább, de ezzel a tudattal. És itt szépen sikerül elengednem ezt a nyomasztó érzést, ami nagy megkönnyebbülés. Nem lesz meg – hát akkor most nem lesz meg. És ennyi. Itt széles úton megyünk, egymás mellett, és beszélgetni is lehet. Favágókat és lovaikat kerüljük ki, patak jobbról, majd balról. És szép hegyek mindkét oldalon, havas táj… mindig van minek örülni. Bányapuszta is megérkezik, jobbra térünk, elengedjük a patakot, majd kevéssel utána a börzsönyi kéket is.
Piros kereszt jön, meg rögtön a Pintér hegyese, komoly emelkedővel. És Zoli itt beindul, komoly tempóban, öcsém utána… hát én sem maradok le. Tempósan haladunk, hatszáz méter felett járunk, átvágunk egy kisebb nyergen, jöhet a Kis-Hideg-hegy. A panoráma lenyűgöző: remek a kilátás északkelet felé –még a Csóványos kilátója is feltűnik.
Aztán nincs más hátra, mint: előre! Nagy-Hideg-hegy, újratöltve. Megmásszuk másodszor is, a reggeli irányhoz képest ellenkező oldalról. Most sem adja könnyebben magát, de felérkezünk, itt a szerpentin. Turbó üzemmód, pár kanyar, és előttem a kivilágított turistaház, hívogató ablakaival. És igen, öcsém titkos vágya is teljesül – merthogy még világosban ideérkezünk. Más kérdés, hogy távozni már lámpával fogunk… Addig azonban egy utolsó pecsételés, teázás következik. És számolás, megint, újra. És a sugár, a remény sugara: hátha?! Mégis? Lehetséges? Ha… akkor… vagy mégse? Csaba is felbukkan; kézfogás, mosoly. Tudtok futni lefelé, azt hiszem, aha. Szerintem próbáljátok meg! Hátha.
Tizenhat-tizenkilenc. Vagyis egy óra negyvenegy perc. Ennyi van hátra hatig. És hattal számolunk, nyilván, mert azt a kilenc percet aligha számolja el bárki is. Ez bruttó sportág, nem foglalkozunk „mozgással töltött időkkel”, megkésett indulással, satöbbi. Esetleg ha megmutatom a rögzítést? Zakatolnak a gondolatok. Ehh! Meglátjuk. Húzzunk bele, és kész. Sífelvonó, csak most lefelé. Meredek most is, emiatt lassú most is. De nem sokáig, és utána elszabadulnak a lovak. Letaposott hó, kemény és elég stabil. Többnyire. Néha komoly korrigálások, de aztán tovább, le! Pazar szép a környezet, és nekem úgy tűnik, megint esik a hó – vagy csak a fákról szemerkél lefelé? Az élmény mindenképpen pompás, a sötét és világos kontrasztja, a mögöttem érkező lámpák… a két Zoli is tolja, ezerrel. Turistaház, Magas-Taxi-rét, ezen is átvágunk, majd balra el. El, de túlságosan is, mint kiderül. Mert kiderül, amikor (egyszer csak) nincs meg a piros. Nincs jelzés, fiúk! Track elő, és hát igen: a senki földjén vagyunk. Akkor most tovább, balra, aztán újra balra, és visszaérkezünk megint a rétre.
Őrület! Hát így kell elbuknunk? Aztán újra az úton, és most már látjuk… jobbra is mennek nyomok, nem csak balra, az úton. Rátérünk, letérünk, toljuk ezerrel. Nem merem az órát nézni, de meg mégis, hát jónak tűnik, még mindig meglehet. Grófi úton megyünk, jobbról a nagy sötét tömb a Magas-Tax, de előre többször nézek. Le és előre. Elesni se szeretnék, tájékozódni is kell. Aztán jobbról felismerem a reggeli letérést, és érzem, tudom, hogy kábé még mennyi van hátra. Kevés, igen. Hamarosan kövesebb, szilárdabb lesz az út, és le kell venni a csúszásgátlókat, nincs mese. Aztán összefolynak a dolgok: egy kerítés innen, egy másik onnan… valami épületek… és a parkoló, igen, ez már tuti. Turistaszálló, patakhíd, belépés, itiner elő, óra megállít. Tizenegy óra harminchét perc. Bódultság és boldogság. Hát mégis sikerült! Gratulációk egymásnak, aztán ugyanez a rendezőktől. Ekkor már mosolyogni is tudok. Uraim, ilyen szoros befutóm kevés volt… huszonhárom perc maradt bent.
Huszonhárom? Dehogy! A körülményekre való tekintettel megnöveltük a szintidőt egy órával.