vulkántúra 2008
7. Börzsöny Vulkántúra – 2008. december 13.
Szerző: Vagdalthús
Börzsönyi Vulkántúra + 4 évszak a Börzsönyben záróakkord
Szokásos hétvégi 4 órás kelés (lehet ezt megszokni valaha is?), aztán a királyréti nemzeti parkos oktatóközpontban 5:45 körül leadtam Kenyeres Oszinak a 4 évszakos csomagot a sikeresen célba érőknek (oklevelek, kitűzők, fém érmek a nemzeti trikolór szalaggal), átvettem az itinert, aztán hajrá a pontomra, setétben, úgy 5:50 körül. Pecsét a zsebben, ha valami turbó előzne útközben a Taxi-nyiladékon, nyomhassak neki egy Kárpát-hidas bélyegzőt. De erre nem került sor, a hídhoz érve pár perc múlva jöttek az első vulkánjárók. Sok ismerős, anyagcsere (értsd: nálam házipálinka, náluk valami hasonló, recesszió van, ingyen semmi sincs), tellik az idő, már világos van, sőt a nap is süt, 10 órakor RitaB is megérkezik, akivel végigszántjuk majd a kalderát, türelmesen megvárja posztomon a seprűk érkezését. Na innentől hajrá. Hittük mi. Felértünk jó tempóban Nagy-Hideghegyre, ahol naivan forralt bort terveztem, de ifjú természetjárók sokfős siserehada miatt (értsd: a házat benépesítő kb. 30-40 emberen túl csak a sorban állók száma konvergált a 20-hoz) inkább a továbblépés mellett döntöttünk. Kompenzációként a Csóvin az ismerős természetvédelmi és pontőr Zweigeltjét fogyaszthattam, akit viszonzásul a lakhelyéül szolgáló településen főzetett házipálinkával kínáltam.
Magosfa alatt megdöbbentő élmény: közel 900 méteres magasságban kóbor kutyuska ér mellénk, orra, szája kicsit véres, de nem sérült, nyilván a vadászat hozta fel ide, a vérszagra jött. Bár nyeszlett lény volt, de le a kalappal, felmászni ide, nem kispályás dolog egy ekkora állattól (amolyan foxi-schnauzer kombó). Kapott tőlem némi kolbászt és kenyeret. Innentől egy darabon a zöldön, majd a zöldön mentünk. Értsd: tudtuk, hogy vaddisznóhajtás lesz aznap, de hogy a nemzeti parkos Darányi úr ilyen aprólékosan kijelezzen egy alternatív útvonalat zöld szalaggal, arra nem számítottam. A terep annyiban ismerős volt, hogy augusztusban, mikor felmásztam a Miklós-tetőre, akkor csalánban, bokrok közt, véresre karmolászva magam, már jártam ezen útvonalat, Kemencéről, a Godóvár alatti úton. Most is arra mentünk, aztán lassan elértük a Fekete-völgyet, még a patak előtt igazi erdei pontként üzemelve zsíros kenyeret és teát abszolválva. Köszönet a kitartó pontőröknek kedvességért, főzésért, miazmás.
Aztán indultunk, mert jött a Kövirózsás-gerinc, a Magas-Börzsöny nyugati vonulata, annak minden szépségével (értsd: csodás kilátás) és csúfságával (értsd: liftezés, meredeken fel, le, köves ösvényeken, ahol teljesen legális az anyázás a tényleges vagy majdnemes orra bukás miatt). Gondolkodtam, akarom-e a Vár-bükköt, elég motiváció-e a geoláda és a Börzsöny csúcsai túramozgalom érintőpontja, de végül akartam. Aztán a Magyar-hegyig szépen kialakult egy négyes csapat, majd a völgytől felfelé egy egyre népesebb. Az ellenőrzőpontnál egy addig odanavigált túratársat hátra hagytunk, kérve a pontőr segítségét autóval, aki vállalta, Királyrétig viszi őt. Itta csoki, víz, tea kombó életmentő volt. A Twix első felét itt, második részét a P+ elérésénél nyomtam be. Innentől eleinte négyes csapatban mentünk, később bizonytalankodókkal csapódva népes társulattal értük el az Aklok rétjét. A piros kereszt az a műfaj, amit mindenki csak a saját tempójában tud teljesíteni. Ideértve az elejét és a Hanák-réttől induló szörnyűt is. Visszanéztünk, pár fejlámpa világít. Előrenéztünk: ugyanaz, pislákolnak. Ez tényleg ilyen. Ide az átlag sötétben ér, és látja maga mögött a reményteljesen haladó, továbbá a maga előtt lassan tipegő fényeket. De egyszer minden véget ér, így a házban is megkapjuk második pecsétünket.
Ahonnan persze lefelé sem gyönyör a P-, bár a Taxi-rét hangulatos az immár nem először látott pontőrtűzzel. Tizenéves ifjú túratársakkal megyünk le, minden elismerésem, a srácok piszok jó erőben tolják az ipart, egyikük már nem egyszer vett részt a Nagy-Hidegy-hegy versenyfutáson novemberben, már láttam ilyen műfaj az, belekeveredtem túra közben, kajakosok, evezősök és egyéb mazochisták csinálják. Szóval nem lepődöm meg, miért bírják így. Elérjük a Taxi-nyiladékot, ami sötétben, a sok mocsadék orrabukás-esélyes kővel, hát nem szeretteti meg magát még jobban. Belerúgásszakmailag már magas az érték, türelem fogytán ott lennénk már. De ott is vagyunk. Este fél kilenc körül járunk. Szép és kemény, minden volt, ez a Börzsöny esszenciája. Csak imádni lehet. Imádom is. Választok egy kitűzőt, közben Oszi is befut, gratulál a 4 évszakhoz, na a hóhért akasztják 🙂 Csak remélhetem, hogy mindenkik, aki végigcsinálta, örömét lelte benne, és elégedett volt a díjazással, folytatás talán 2010-ben.
Hej, de jó kis túra volt! Így tömören! Tudtommal ismét sikerült létszámcsúcsot dönteni 351 fővel, lesz ez 400 is 🙂
Szerző: vaddino
Börzsöny Vulkán-2008
Az idei évben másodszorra készültem teljesíteni a Vulkánt. Tavaly eléggé megviselt a teljesítés, idén revansot szerettem volna venni. Előre le is szögeztem Joe-nak, hogy utazok én velük, de sietni fogok, mert lámpát sem viszek, és különben is.
Szombat reggel, 03:30(!) csörög az óra. Kifordulok az ágyból, majd a időjárás, és hójelentés, csomagolás, öltözködés.
04:10kor kilépek a koliból, és felkapaszkodok a 973as éjszakaira. Álmos vagyok, el is szundítok még a buszon, majd Blahánál pont felkelek. Elsétáltam a Nyugatihoz, közben vettem reggelit is. Volt kisebb probléma a jegyautomatákkal, de megoldottam, vagyis hát nem, de mindegy.
Találkoztam Joe-ékkal, pontosabban Stefi, Dominika, Joe és Sanyi lettek az útitársak. Mire Kismarosra érkeztünk, többen túlestünk valamilyen formájú=) reggelin, és a buszmegállóba induló szabálytalan alakú emberhalmazba vegyültünk mi is.
A buszt emberesen megtöltöttük, Királyréten kisebb sorbanállás azért volt, de 07:35kor elindítottam a stoppert, és nekivágtunk így öten a Börzsönynek. Közben azért kiderült, hogy Stefinek ez élete első túrája…jól belekezdett…=)
Hamar elértük a Kárpát-hídat, a pontőr pálinkája igen jó volt. A szint innen kezdődött csak el, bár nem volt olyan vészes, mint tavaly, amikor le volt fagyva minden. Mindenki a saját tempójában kapaszkodott felfelé. Már majdnem a sípálya aljánál voltunk, amikor berobbant a képbe Bálint, aki utolért minket. Itt mondtam Joeéknak, hogy én ellépek Bálinttal, mert sötétedés előtt be kéne érnem, mivel ugye lámpa híján voltam (igaz hogy direkt nem hoztam)
Így érkeztünk meg ketten Nagy-Hideg-hegyre 9:20kor. Elég szar tempóm volt, valamit korrigálnom kellett, mert a világosban beérés, és az 5ös átlag így nem játszott.
A probléma meg lett oldva, Csóványosra alig győztem Bálint tempóját, úgy tűnt nekem, hogy lefelé és felfelé is ugyanolyan gyorsan halad. Fél óra alatt megvolt a Csóványos, 10:00kor regisztráltam áthaladásomat az önkiszogáló ellenőrzőponton. Valakik viccelődtek, hogy fenn van a toronyban a pecsét, pedig nem is; nem terveztem a toronymászást.
Továbbhaladtunk Magosfa felé, majd szembejöttek emberek, és kaptunk pecsétet is. Magosfáról Tátra nem látszott sajna, de elégpárás-felhős volt az ég, úgyhogy érthető. Innen elég kellemetlen lejtmenetben haladtunk lefelé, a Miklós-tetőt jobbról kerültük, mert vaddisznóhajtás volt. A kerülőút remekül volt szalagozva, elhibázni nem is lehetett volna. Végül mégis a Znégyzeten mentünk le Fekete völgybe, itt volt kaja és meleg tea, amiből mindjárt megittam hármat. Bálint utolérte ismerőseit, és mondta, hogy menjek, ha sietek, mert ő innen nem akar rohanni.
11:22kor el is hagytam a pontot, átmásztam a patakon, majd nem tudom milyen indíttatástól vezérelve, Világos-pallagig megkocogtam a Pnégyzet emelkedőjét. Odafenn ráfordultam a Psávra, és kezdődött a hullámvasút a kaldera nyugati gerincén. Remek kilátás nyílt a keleti Csóványos-Magosfa-Miklós-tető felé, többször megálltam álmélkodni, de azért rendesen haladtam. Legszebb kilátás talán a Hollókő 685méteres csúcsáról nyílt.
A Salgóvár előtti emelkedő sokkal jobban ment mint tavaly, de elég meredek darab ez is. 12:30kor pecsétet kaptam, volt még 3és fél órám sötétedésig, és visszavolt még, majdnem 20km-sietni kellett. Kis álmélkodás a csúcson azért volt, majd meglódultam Magyar-hegy felé. Kocogtam folyamatosan. Utolértem Hevér urat, váltottunk pár szót, majd tovább kocogtam, de csak annyit, amennyit jól esett. Már épp kezdett elegem lenni a lejtmenetből, amikor 13:15kor leértem a Magyar-völgybe. A ponton teával és csokival vártak, vizet is kértem palackba. 5perc múlva már mentem is tovább – másfél órát adtam magamnak a Nagy-Hideg-hegyig, gondoltam akkor még meglesz a 4órási célba érés is.
Bányapusztáig elég hosszú a völgy, és alattomosan emelkedik is vagy 200 métert felfelé, de lehet nyomni rendesen. Közben valahol utolért Csaba, akivel már a Magyar-hegy óta kerülgettük egymást, innen együtt folytattuk az utat. Jobbra lefordult az időközben kellemetlenül sárossá vált útról a Kék jelzés, majd átbújtunk a kerítésen, és emelkedni kezdtünk. Hamarosan kibújtunk a kerítésen, és jobbra fordulva rátértünk a P+ jelzésre. Hamarosan túlestünk a Kishideg-hegyen, amit észre sem vettem, majd elértük a Hanák-rétet. Csabi itt leült kicsit, benyomott egy csokit, és kezdődött az emelkedő. Én komolyan azt hittem, hogy ez még csak a Kishideg, hatalmas meglepi volt, amikor balra lekanyarodtunk a szekérútról, és rájöttem, hogy ez már majdnem a csúcs. Elértük a Hegyre vezető széles utat, amin a busz is feljár, és ezen közelítettük meg a házat.
14:54kor megkaptuk második pecsétünket a turistaházban, és ezzel körbeértünk a Fekete-pataki kaldera peremén, ami a magasbörzsönyi paleovulkán maradványa. Ezen kívül egyébként még három másik kaldera alkotja a Börzsönyt, ezek kisebbek, és jobban erodálódtak az idők folyamán, így kevésbé észrevehetőek- Kemence-pataki,Nagy-völgyi,és a Börzsöny-pataki kaldera.
Vizet azért töltöttem magamnak a lefelé útra. A szint ugyan már elfogyott a túrából, de várt ránk a Taxi-nyiladék monoton egyenese. A Magas-Taxi-réten még kaptunk egy pecsétet, aztán már toltuk is neki lefelé, elég jó tempóban. A Taxot megkerülve értük el a nyiladékot, tulajdonképpen ez már a célegyenes. Hamar leértünk, 16:05kor leraktam az asztalra a lapot, stopper állj-8:31.
Átöltöztem, majd Csabival lementünk a büfébe egy sörre. Itt kitaláltam, hogy visszamegyek még a Taxi-rétre, Joe-ék elé-hiszen együtt indultunk, illene együtt is befejezni. Majd félórás elmélkedés után elhatároztam, hogy nulla pontért, de felmászok még oda. Ráértem nagyon, mert telefonba azt mondta, még csak a Magyar-völgyben vannak. 17:45kor visszaindultam, majd 18:40kor meg is érkeztem a Taxi rétre, ahol a tűz mellett még egy fél órát vártam rájuk. Jöttek is, annak rendje és módja szerint mind a négyen,és többé-kevésbé együtt értünk célba. Joe-ék kicsit hamarabb, majd fuvart szereztek, és már csak keréknyomukat láttuk. Még jó hogy visszamentem eléjük.(nc)
Stefi bokája kicsit háromszorosára dagadt, de nagyon keményen helytállt Dominikával együtt-az ország (véleményem szerint) legnehezebb nappali 40es túráján.
Nagyon tetszett, jövőre is itt leszek, köszönjük a szervezést, ismét egy szép napot töltöttem a Börzsönyben!
vaddino
Szerző: Pap Gábor
Reggel már 6 után pár perccel a rajtban voltunk. Unokatesómék gyorsan útnak eredtek, hogy még világosban beérjenek, én meg kényelmesen elüldögélve és ismerősökkel beszélgetve vártam, hogy kivilágosodjon. Örültem, hogy idén a rajtot a Nemzeti Park házába helyezték. Negyed nyolc tájékán úgy döntöttem, hogy most már ideje indulni, be is álltam az idő közben jókorára felduzzadt sorba.
Az ajtón kilépve kissé hűvös és felhős volt az idő, gyengén fagyott is, nem baj, a Nagy-Hideg-hegyig bőven bemelegszünk.
Már indulás után éreztem egyfajta ólmosságot magamban. Nem tudtam átlépni egy határt, pedig amikor sikerül átbillenteni a mérleg nyelvét a túloldalra, akkor kb. ugyan akkora energia-befektetéssel jelentősen gyorsabban futok. Ezen a dolgon annyira elgondolkoztam, hogy még az ismerősöknek is elfelejtettem köszönni 🙁
A turistaházig nem történt említésre méltó esemény, a táj télies volt, a csúcshoz közeledve előkerült néhány hófolt is.
A csúcsra kb. 47 perc alatt értem fel. Belépve a büfé ajtaján először a pulthoz akartam menni pecsétért, de Rush integetett, hogy nem ott vannak, erre én megfordultam és a hátsó sarokban ülő társaságot vettem célba. Már majdnem megtámadtam őket az igazolásért, amikor hangot hallottam a hátam mögül „őőő. Itt vagyunk”. Megfordulok és a legszembetűnőbb helyen egy kis asztalnál volt a pont… Ok, nem gáz 🙂
Immár a gerincre felérve irány a Csóványos. A sípálya melletti lejtő nem volt vészes, a görgeteges kövek most belefagytak a talajba. Mindig meglepődök mennyi hupli van a csúcsig, viszont az Égés-tető, a Vilma pihenő sziklái, és a Szabó-kövek környéki kilátás mindent megér.
A Csóványoson pontőröket nem, csak egy füzetet találunk, amibe felírjuk az áthaladási időnket.
Magosfáról ereszkedve picit még látszik az Alacsony-Tátra körvonala, de a levegő elég párás. Lefelé ereszkedve begyűjtjük a Csóványoson elmaradt pecsétet is. A pontőrök figyelmeztetnek, hogy terelés lesz a régi zöld felé, a Dosnya-nyeregnél, amit nem ismerek, de megmutatták térképen az utat. A terelés kissé nehezen futható úton haladt, de nagyon jól ki volt szalagozva, és a kilátás is jó volt. Út közben átvágott előttem kb. 10 méterre egy szarvastehén és egy szarvasbika. Gyönyörűek voltak, biztos a hajtás zavarta meg őket. Fekete-völgy felé ereszkedve már a nap is kisütött. A pont idén az erdőben ütött tanyát. Jó volt nagyon, bár rossz idő esetén biztos el fog kelleni egy sátor is, most viszont szuper idő volt. Ettem, ittam és elpocsékoltam 8 percet.
Következett a második kemény menet, Föl a nyugati gerincre. Érdekes, hogy a lábamnak a 10% körüli emelkedők ízlettek leginkább. Akkor éreztem úgy, hogy jó tempóban haladok. Ha kisebb, akkor nem tudtam jobban felgyorsulni, ha meg meredekebb, akkor meg nagyon lelassultam. Kutya legyek, ha értem…
Kiérve a Kövirózsáshoz, csodás kép tárult elém. A füves gerincen balra a Csóványos, és társai párába burkolózva olyanok voltak, mintha valami magashegységben járnék. A napocska továbbra is sütött, kellemesen melengetve a fekete futóruhámat. Ezen a szakaszon Salgóvárig meglehetősen köves a terep, de a kilátás minden nehézségért kárpótol. A vár előtti utolsó 50 méteren már nem ment a futás, muszáj volt belegyalogolni.
Magyar-völgyig sokat lejt az út, amit tavaly gyalog végtelen hosszúnak éreztem, de futva pont jó. Menet közben találkoztam Attilával, és unokatesómmal, jó tempóban jöttek. Volt egy kb. 5 perces kavarásom a hegyoldalban, sikerült elközlekednem a jól kitaposott, de jelzetlen ösvény felé.
Kisvártatva következett a vadászház, és némi kilátás Nagybörzsönyre a fák közül, aztán hipp-hopp lent voltam a ponton.
2 pohár teát elrejtettem arcom mögé, a csokit már futás közben toltam be.
Bányapuszta felé nincs igazi emelkedő, viszont megint előjött a fal effektus. Nem éreztem, hogy haladok. A kulcsos ház felé közeledve a völgy túlsó oldalán 4 szarvastehén és egy szarvasbika jelent meg. Egy darabig velem párhuzamosan haladtak a hegyoldalon, majd egy jó 10 méterre előttem átvágtattak. Vow!
Jelzésügyileg nem voltam a toppon, de a többi túrázó segítségével elmaradt a kavarás, köszönet nekik! 🙂
Bányapuszta utáni emelkedő nem esett jól, de ment futva. A gerincre kiérve már látszott NHH, amit annyira nem kívánt testem.
Nem volt annyira necces, mint vártam, de a legmeredekebb részen kb. 200 métert bele kellett gyalogolnom.
A turistaházban újabb pecsét (most mér elsőre megtaláltam 🙂 ) Megnyugtató volt, hogy innen már csak le kell robogni Királyrétre. Nyomtam is neki szigorúan, végül 5:28-al értem célba. Első futásra szódával elmegy.
A célban még megvártam Bálintot, majd könnyes búcsút vettünk az örökké késő Pannónia gyorstól.
Remek kis szintes túra ez, sok szép sziklaalakzattal, és kilátással. Egyszer kíváncsi lennék rá milyen lehet nagy hóban, talán majd jövőre.
Köszönöm a szervezőknek a túrát!
Szerző: csiba
Börzsönyi vulkántúra – Breuer László emléktúra
Kellemes hideg idő fogad reggel mikor felébredek, bár a havat hiányoltam. Hárman vágtunk neki az útnak, Bella és Karesz társaságában. 8 körül be is gurulunk a rajtba, ahol a bejáratnál már megkapjuk a nevezési lapot, és felhívják a figyelmünket a meleg teára. Ilyet sem láttam még, hogy már a rajtban lehet inni, de jól esik. Bent készülődünk, közben sikerül megismerkednem személyesen is Csanyával, szóba kerül egy kis időre a pontőrködés a Börzsönyi éjszakain, majd 8:30 körül nekilódulunk. Ez a Taxi – nyiladék elég egy unalmas szakasz, de már itt kimelegszem, és megszabadulok a polártól. Egy széldzseki és egy technikai alsó elég ebben az időben, pedig azért hideg van. Hamarosan már a Kárpát – hídnál járunk, ahol megkapjuk az első pecsétet. Szépen, folyamatosan emelkedik az út, néhol kicsit durvábban. A hófoltok is egyre sűrűbben jelennek meg, jelezvén, hogy nem járunk már nagyon messze a Nagy – Hideg – Hegytől.
Jól esik a benti meleg a házban, de nem időzünk sokat, hanem megyünk is tovább. Lefelé néhol picit jeges, de végül is tél van. Csóványosig hullámvasutazunk, és egy szembe jövő ember felhívja a figyelmünket arra, hogy nincs ember a csúcson, aki pecsételjen. Ennek ellenére mégis vannak, és jó nagy pecsétet osztanak, legalább 2* akkora helyet elfoglal, mint amekkora hely van neki.
Itt a csúcson kicsit körülnézek, készülvén az éjszakai pontőrködésre. Kidőlt fa az van bőven, szóval jó nagy tábortűz biztos lesz, de még más is, szóval megéri eljönni! (ez itt a reklám helye volt) Innen Karesz előrefut, mi ketten Bellával legyalogolunk, bár azért néhol belekocogunk. Rengeteg emberrel találkozunk itt. Lent a Fekete – völgy panzióhoz közel a pecsét mellé jár meleg tea és kaja is. Kicsit furcsállom, hogy ide tették a pontot, mert igen kényelmetlenül fér el az ember, és ha valaki megpróbál leülni, akkor alig lehet mellette elmenni. Talán a vadászat miatt nem lehetett levinni a pontot a panzió melletti tisztás részre? Nem tudom, pedig ott szerintem még nem zavartunk volna semmit.
Innen jön a Nahát túra egy szakasza, csak épp visszafelé. Felérve a gerinc tetejére csodálatos panoráma tárul elénk. Megéri ide többször is eljönni. Salgóvárhoz jó kis emelkedő vezet fel. A pont egészen otthonos. Kicsit megpihenünk, a kutyát is megetetem, pedig felhívják a figyelmemet rá, hogy ne adjak neki, mert a túra végére nagyon el fog hízni. Állítólag mindenkitől kunyerál.. Magyar – hegy felé kocogunk, aztán a hegytől lefelé nekem valahogy nem megy a kocogás, így gyaloglásra váltok. Kareszék ellépnek rendesen. A következő pontnál is nagyon jól esik a meleg tea, ami mellé csoki is jár. Innen egyedül lépek ki, és eltervezem, hogy a Katalin – forrásnál majd iszom egy jót a vízből. Sajnos a forrás nem úgy működik, ahogy kéne, így a vízvétel meghiúsul. Ezután kisebb csapatban folytatjuk egészen az Aklok – rétjéig, innen megint magányos rész jön. Előkaparom jó mélyről az év eleji emlékeimet, mikor éjszaka itt toltuk felfelé még február elején. Ez a rész is jó hullámvasutas, de a Hanák – rét utáni szakasz a csúcsig halál. Szinte alig vánszorgok. Most koncentrálok a leágazásra balra, ami még a műút előtt van. Februárban ezt nem találtuk éjszaka, viszont most is csak azért sikerült észrevenni, mert jelezve volt az úton fadarabokkal. Ennek ellenére később elveszítettem a jelet, így toronyiránt mentem fel a turistaházhoz. Meglepetésemre itt utolértem Kareszékat. Fent lecsúszik egy sör, meg eszünk is, majd indulunk tovább. Előkerülnek már a lámpák is, mert igen csak kezd sötétedni. Karesznak nincs, így abban maradunk, hogy majd követ engem, vagy fut mellettem. Kicsit kételkedtem a módszer sikerében, de végül is egyben leértünk, bár neki a nyiladéknál majdnem oda lett a bokája. Lefelé viszonylag gyorsan elröpül az idő, pedig elég unalmas, főleg a vége.
17:20 van mire beérünk. Bent jó sokan vannak, de szerencsére még le leget ülni. Nagyon szép oklevél és kitűző
jár a teljesítőknek. Jó túra volt, nagyon szuper rendezéssel, megérte eljönni!
A végére a szokásos adatok (forrás: GPSMap 60CSx):
-táv: 42,5km -szint: 2201m
Szerző: Lúdtalp
Nem ígérkezett egyszerű túrának, hiszen JB**, -balazs-, olipapa és B Andi voltak a társaim. Ez lényegében előrevetítette azt a bizonyos „gombászós” tempót, ami ugye garantált „szopóbódé”.
Úgy gondoltam, ha sikerül összeszednem az összes versenytapasztalatomat- önismeretemet az erőbeosztás, frissítés, „csapatmozgatás”, pulzuskontroll terén – talán túlélem. Így hát élesítettem az „öreg róka” üzemmódot és fohászkodtam a Börzsöny Isteneihez.
Optimizmusom hamar teszt alá került, hiszen az első kétségek, hogy fogom-e bírni, úgy a 2.-3. kili között értek, s nem szégyelltem már ekkor egy kis csokit betölteni válságkezelés gyanánt. Alig egy kili múlva ismételten hátraálltam, miközben dőlt rólam a víz. Komolyan gondolkoztam rajta, hogy kiszállok, de aztán megint eszembe idéztem, hogy hány 50-es és 100-as futás indult már a „Módszer”-rel. NHH-re érve is vegyes érzéseim voltak. Pulzusban még „csak” a „kemény, de nem megszakítós” zónában dolgoztam, viszont a combjaim nem annak érezték: enyhén remegtek, s tónustalanul mozogtak csak. Mondtam is JB-nek, hogy úgy érzem magam mint a Kinizsi elején, azaz pudingul. Ez tulajdonképpen valahol bíztató volt, csak vigyáznom kellett, hogy ne feszítsem tovább a húrt.
Csóványos után a hosszú lejtőben igyekeztem a minimális erőbevitellel zuhanni lefelé. Valahogy úgy, hogy még éppen ne fékezzek, de ne is toljak a lábaimmal, csak egy-egy pillanatra, mintegy egyensúlyozás miatt érintsem a talajt. Persze ez nem könnyű történet, hiszen eközben könnyen felszalad a pulzus, pedig arra érdemes figyelni, hogy 160 fölé ne menjen az ember lefelé (hacsak nincs csúcsformában), mert akkor oda a pihenés.
Vilatihoz ha jól rémlik elsőnek értem, kerek két órával, s láttam, hogy a többieket kissé meglepte a gurulás sebessége – legalábbis rögtön el akarták kobozni a sportszeleteimet 🙂 – így kissé megizmosodott önbizalommal vágtam neki a következő emelkedőnek, alig 3 perc depózást követően. Még mindig erősen kísértett bennem az érzés, hogy bármikor megzuhanhatok, így toltam befelé a csokikat és a folyadékot. Jól indultam, aztán mégis fogyni kezdett az erő, hiába a kimért darálás. Olipapa, majd JB is kezdett elhúzni, bár utóbbit mindig újra megközelítettem. Többiek a nyomomban. Nehezen fogytak el a hegyek, de aztán mégis. Újfent, a bevált, minimális erőkifejtéses, pulzuskontrollos gurulásba kezdtem. JB gyorsan el is engedett, s kezdtem lassan felzárkózni olipapára. Úgy vettem ki, hogy bevár. Aztán egy bizonytalan pontnál Ő nagyobb ívben követte az utat, mint a jelzés, úgyhogy elé kerültem. Kezdtem jól érezni magam, a mászásnál görcsölgető lovaglóizmom elhallgatott, és a gyomrom is jobb állapotba került, mint felfelé volt.
A Magyar-völgybe megint elsőként értem le, szinte rögtön utánam olipapa, aztán a többiek. -balazs- ténylegesen lenyúlt egy sportszeletre, s mikor közöltem vele, hogy van még, mintha nem lett volna őszinte a mosolya, de persze a szürke arc becsaphatja az embert… 🙂 Andin látszott, hogy összekapta magát, és ennek megfelelően neki is esett a Magyar-völgynek. Hála Istennek meggyűrődött a cipőjében a talpbetét, így pihenhettünk egy kicsit, mert kezdett a tempó kegyetlenül darálós lenni. Fura, hogy pulzusra itt sem volt gáz, de a lábaim a csúcsterhelésnek érezték a tempót, ugyanakkor azt suttogták: elkaptuk, megy ez, gyerünk, letoljuk a hegyet. Nem dinamika és sebesség volt a virgácsokban, hanem az a feeling, hogy akárhol végigmennek. Persze ez végül nem így lett, de így is sikerült olyan kaptatókba masszívan belekocogni, amik szemre is reménytelennek tűntek.
NHH-re ismét elsőnek értem fel, s mire Andi pecsételt, Olival már a colavásárláson is túl voltunk, kb. 4:35-tel. A lejtőt Oli most nem kívánta megtolni, úgyhogy ketten zuhanóztunk le, szépen fokozva a tempót – közel maxig – begyűjtve egy-két sporit is. Tavaly 6:17, idén 5:09 a vége – és maradt még 1 sportszeletem… 😉
Szerző: emdt
Már elôzô nap féltem egy kicsit a túrától, hiszen az utolsó keményebb túra amin részt vettem, az a tavalyi vulkántúra volt. Szóval egy év „semmittevés” után aggódtam egy kicsit, hogy fog menni a dolog. Korán indulunk Pestrôl, most ismét csak ketten kricharddal. Nekünk már ez egy megszokott december eleji program, a feherb tavaly ugyan eljött, de nem valószínű, hogy újra megkísérli ezt a túrát.
Fél nyolckor indultunk el és szerencsére egyáltalán nincs hideg, a tavalyi rajt sokkal cidribb volt. Én persze megint „elöltöztem” magam, felvettem a kabátomat, plusz poló, plusz pulóver, plusz hátizsák és kb. egy kilométer után már éreztem, hogy ismét elbénáztam, de akkor már nem vetkôztem neki, mert nem akartam megfázni. Sokat pofáztunk kricharddal és gyorsan el is értük az elsô ellenôrzôpontot. Sehol semmi sár, hó, jég, gyorsan lehetett haladni és 2 óra 20 perc alatt fel is értünk a nagy-hideg-hegyi turistházhoz. Úgy éreztem ez korábban nem ment ilyen gyorsan.
Gyors pecsét és menekülés ki a melegbôl, nehogy ottragadjunk. Egy teljesítmánytúrán egy dologra kell odafigyelni nagyon, hogy az ember tartsa a szintidôt: nem szabad leragadni egy helyen sem, mégha az olyan csábító is, mint egy meleg turistaház és a tea illata. A felesleges megállások megbosszulják magukat és egy nehezebb túrán több óra simán összejön. Mi ezért sem álldogálunk meg, max akkor ha már tényleg nagyon fáradtak vagyunk. Pedig a GPS szerint ezen a túrán is kb. két óra telt el állással, ami a 10,5 órás teljesítéshez képest elég soknak tűnik. És egyik helyen sem álltunk meg 5 percnél többet.
Nagy-Hideg-Hegy után Csóványosra fel. Nem hosszú szakasz, de ezen a túrán nekem mindig itt van az egyik holtpontom. Folyamatosan csörtettek el mellettünk az emberek, utálok kiállni elôlük, ôk a gyorsabbak próbáljanak kikerülni. Tudom,tudom önzô és szemét hozzáállás, de amikor minden erôdet összeszedve koncentrálsz arra, hogy egyre feljebb haladj, akkor eléggé zavaró ha ott lihegnek a nyakadban és nem kerülnek, csak lihegnek jelezvén, hogy „tebaromájjámárfélre”. És ha félreállsz, akkor nehéz elindulni újra.
De felértünk végül; a toronyba már tilos felmenni. Önkiszolgáló pont volt itt, mindenki szépen felírta nevét egy papírra azt kész. Ettünk, ittunk egy keveset, majd arra számítva, hogy innen most szép hosszú lefele szakasz jön a völgyig, elindultunk. Itt volt az elsô olyan szakasz, ahol már végre néha egyedül voltunk, se elôttünk, se mögöttünk senki. Csend és nyugi. Még a nap is kisütött. Aztán belefutottunk egy elterelésbe. Állítólag vaddisznóhajtás van és ezért a Miklós-tetôt északi oldalról kellett megkerülnünk. Itt két kisebb emelkedôvel találkoztunk, ami csak azért volt kellemetlen, mert nem erre számítottunk. Viszont cserébe remek kilátást kaptunk észak felé; ha tiszta az idô a Tátra szerintem látható innen. A terelés különben pár száz méterrel több utat jelentett, mint az eredeti, de végül csak leértünk a Fekete-völgybe.
Tavaly a házban volt a pont, most a fene se tudja miért nem kapták meg (kíváncsi lennék rá vajon miért). A völgy végén elég szűk helyen állították fel a pontot, viszont le a kalappal a rendezôk elôtt, mert még itt is megoldották a teát! Az más kérdés, hogy eléggé gyógyszerízű volt, valószínűleg az édesítôszertôl. De megittuk, mert szükségünk volt rá, na meg jobbra sikeredett, mint amit én hoztam magammal:)
Nekiindultunk a második szakasznak. Az órát nem néztük, a GPS-t annál inkább. Tavaly nem sikerült teljes tracket készíteni, én pedig mindenképp akartam látni 3d-ben a túrát, ezért végig a kezemben cipeltem, hogy lássam ha lemerül. De nagyon jól bírta, csak visszafelé Nagy-Hideg-Hegyen kellett cserélni elemet, de akkor is csak azért, hogy a sötétben ne kelljen szarakodni ha esetleg lemerül.
Hamar felértünk a gerincre és amint ráfordultunk a piros sávra begörcsölt a combom. Mind a kettô. Szerencsére nem az a teljes, lábranemtudokállni görcs, csak minden egyes lépésnél fájt és húzódott. Megpróbáltam kinyújtani, de egyelôre nem sokat segített. Nem fájt annyira, hogy ne tudjak továbbmenni, így tempóztunk tovább. Szerencsére itt is egyedül voltunk. Nemsokára felértünk a hullámvasút elsô magasabb pontjára, a Jancsi-hegyre. Már régóta szemeztem egy túramozgalommal, amelynek a neve Börzsönyi várak és középkori sáncok. Ha már itt vagyunk és útba is ejtünk a túramozgalom által felkeresendô helyek közül párat, akkor vágjunk is bele. Jancsi-hegy volt az első.
Rövidebb túrákon talán jobb ha az ember nem tudja mi vár rá a folytatásban. Nos a Börzsönyi Vulkántúra esetében csak a mazochisták nem szeretnék tudni. Nekünk nagyon sokat segített az, hogy fejben végigpörgettük Magyar-hegyig az elôttünk álló útvonalat és tudtuk mi vár még ránk. Jancsi-hegy után még vagy 6 kisebb-nagyobb csúcs, ami az itinerben csak egy nagy M betűként jelenik meg, azaz a 6 csúcsból csak kettô látszik, tehát aki elôször vesz részt ezen a túrán, azt az itiner rendesen becsapja. Nagyon nehezen haladtunk, fôleg én mentem lassan a folytonosan visszatérô görcsök miatt. De azért végül felértünk Holló-kôre. Nem nagyon álltunk meg, idôpazarlás lett volna, a csúcsról most nem volt fenomenális kilátás, mint mondjuk két évvel ezelôtt. Már csak a Salgóvár volt hátra. Nagy nehezen leküzdöttük az emelkedôt és örültem, hogy nem lihegnek a nyomomban arcok és így nyugodtan, félreállások nélkül fel tudtam menni. Kicsit meglepett az Árpád-sávos zászló a csúcson a pontôröknél.
Pecsét, egy kis kaja és indulás tovább a Magyar-hegy felé. Innen a völgyig már csak egy kisebb kaptatón kellett felmásznunk, de onnan végig le visz az út. A Magyar-hegyet hamarabb elértük mint gondoltam és ez jól esett. Meg ott volt a kezemben a GPS és elég sokat bambultam, néztem hol vagyunk. Hasznos egy jószág. Lefelé megettünk két narancsot – mennyei volt. De most már lefelé is görcsölgetett a lábam, krichardnak meg a térde kezdett fájni. Csak érjünk már le a völgybe!
Csak leértünk. Minôségi csokit kaptunk, meg teát. A tea meleg volt, nem akartunk ott várni addíg míg ihatóra hűl, így indultunk is tovább. De nem sokáig jutottunk, mert le kellett ülnöm, totál elfáradtam. Aztán elmajszoltam a csokit és újra nekiindultunk. Mintha erôt és kitartást ettem volna a csillógó csokikpapírból, mert egész jól bírtam. Hamar elértük Bányapusztát, ahonnan tovább visz a földút, igaz kicsit nagyobb emelkedôkkel, mint eddig. A Katalin-forrás kiéptített kifolyócsövébôl egy csepp víz nem jött, de a forrás valószínűleg nem apadt el, mert egy kis patakocska csordogált a völgy felé.
Innen még további két kilométer következett majd egy meredek, kerítésen átmászós szakaszon fel a piros keresztig. Itt ismét leültünk és ettünk ezt-azt. És még mindig nem szakadt ránk a sötétség. Itt már megnéztük hogyan is állunk : én úgy tudtam, hogy a szintidô 11 óra. Ha ezt vesszük, akkor kb. 3 óránk maradt beérni a célba és addíg még kb. 9 kilométert kell leküzdenünk. Meglesz ez, persze hogy meglesz! Az utolsó, Nagy-Hideg-Hegy elôtti emelkedôig még maradt hátra jó pár méter, közte pár emelkedô is. De nemsokára odaértünk az utolsó megpróbáltatás tövébe. És még mindig nem kellett a lámpa!
Lassan mentünk felfelé, minden lépésnél masszíroztam a lábam, hogy könnyebb legyen. És egész jó tempóban felértünk, igaz jópárszor megálltunk miattam. De fent voltunk. Maradt szűk két óránk. Csak annyira álltunk meg itt ismét, hogy átöltözzek, felvegyem a száraz ruhámat és már mentünk is tovább. Elôkerültek a fejlámpák, majd a piros sávon nyomultunk lefelé. Ismertük az utat, így nem kellett keresgéléssel idôt pazarolni. A Magas-Tax alatt még egyszer megálltunk és megettük krichard csokiját. De innen már végig lefelé és szintidô elôtt 25 perccel, 18.03-ra értünk be a célba. És aztán csak otthon esett le, mikor megnéztem az itinert – a túrán nem használtuk, mert fejbôl tudtuk már az utat – hogy nem is 11, hanem 12 óra volt a szintidô, azaz nem 25 perccel, hanem majdnem másfél órával hamarabb értünk be. Nem értettem, hiszen tavaly sem mentünk lassabban és akkor pont meglett. Jól esett a túra, már régen voltam. De lehet hogy jövôre nem jövünk el, elvégre ötször már végigmentünk, na meg ezen a túrán is egyre többen vannak. Szóval ha lesz más túra akkor inkább azon veszünk részt, kivéve ha lesz végre hó, jó sok:). Félre ne értse senki, ez persze nem a túrával és a rendezéssel szembeni kritika! Az ellátás tavaly óta javult, több helyen kaptunk teát is.