vulkántúra 2007

6. Börzsöny Vulkántúra – 2007. december 15.

Szerző: hikerworm
Börzsönyi Vulkántúra – 2007
Sorozatban harmadszor vágtam neki a Börzsönyi Vulkántúrának, amely ezúttal is a Börzsöny egy új oldalát mutatta meg nekünk. Két éve valóságos mesevilágban találtuk magunkat a magasan fekvő havas részeken, tavaly szinte tavaszi időjárás fogadott minket, most pedig kemény hidegben és egész nap csodálatosan tiszta időben volt részünk.
A túrára a korábbi évekkel ellentétben most csak hárman mentünk Melákkal és Dömével, ugyanis korábbi állandó társunk Zenegyalu lemondta a részvételt, valamint péntek este még Kriszpi is visszalépett egyéb teendői miatt. A szokásos hat órás rajtot most későbbre toltuk, így csak negyed hét körül érkeztünk le Királyrétre, ahol most nem sikerült kulturált fedett rajthelyet találni a rendezőknek, így a parkoló közepén fagyoskodtak, ahol egy autó lámpafényében intézték a nevezéseket. Az olcsóbb túrára neveztünk, nem kértünk a túra utáni egy pár virsli és tea kombóból.
Fél hétkor indultunk neki a túrának, és igencsak szaporáztuk lépteinket a fagyos reggelen, hiszen nagyon hideg volt. Orrunk bizonyult a leggyengébb láncszemnek, mert azt nem fedte semmi, és bizony rendesen lefagyott. Felfelé a Taxi-nyiladékban már nem kellett lámpát használnunk, kezdett világosodni, valamint a kevés hó is fehérített az összképen. A Cseresznyefa-parkoló után most a Kárpát-hídnál volt az első ellenőrző-pont, és nem a Vasfazék-völgy elágazásánál. Folyamatosan haladtunk felfelé a fagyott talajon, Döme kicsit lemaradt mögöttünk. Gyorsan bemelegedtek izmaink, és toltuk felfelé a szekeret, mígnem a vártnál hamarabb meg is pillantottuk a Nagy-Hideg-hegyi turistaházat, a következő ellenőrzőpontunkat. A pecsételés után elintéztük ügyes-bajos dolgainkat, majd egy gyors reggeli a hazai szendvicsekből, és Döme is megérkezett. Rögtön indultunk is tovább, várt minket a Csóványos megmászása. A jól megszokott útvonalon először leereszkedtünk a Rakodóhoz, majd elkezdtünk ismét felfelé haladni a már messziről is nagyon jól látszó toronyhoz. Mielőtt felérkeztünk volna, gyönyörű panoráma tárult elénk, a még hátralévő utunk ott hevert a lábunk előtt, élén a Salgóvárral, ahol Elágazásék teljesítettek szolgálatot. Felérve a Csóványosra behúzódtunk a toronyba a hűvös szél elől, ahova egy-két perces késéssel Döme is felérkezett, és ezt egy kis mézes szilvapálinkával meg is ünnepeltük. A csúcsról elindultunk Magosfa irányába, ahonnan pedig erős ereszkedésbe kezdtünk egészen a Fekete-völgyig. Többször is említhetném, hogy milyen szép volt a téli erdő, milyen tisztán látszott az egész környék. A Fekete-völgyben a patakon való átkelés okozott egy kis gondot, ugyanis sikerült a jobb lábamat belemeríteni a patakba, de szerencsére a félcipő peremének elmerülése előtt felkaptam a lábam, így a víz kívül maradt a cipőmön. A panzióban teával és zsíros kenyérrel vártak minket a pontőrök, igaz sajnos csak egy pohár tea jutott nekünk, bár volt, aki azok után is feltöltötte fél literes üvegét, hogy már szóltak neki a korlátozott lehetőségekről. A büfé pedig az eddigiekkel ellentétben most zárva volt, ami elég rossz marketingfogás a panzió részéről. Miközben betermeltük a zsíros kenyerünket, valamint megittuk a teáinkat, beért Döme is, valamint összefutottunk pár ismerőssel is. Feltöltődve energiával nekivágtunk a következő nagy mászásnak, ami egészen a Salgóvárig tartott.
Rögtön az első emelkedőn utolért minket Csanya is, aki gyorsan meg is jegyezte, hogy alig akart megismerni, miután nem a megszokott nagy hátizsákommal (LA) vágtam neki a túrának. Megbeszéltük, hogy igyekszem eleget tenni kívánalmainak, és hamarosan fejleszteni fogom kisméretű zsákomat is egy megfelelő márkájúra, és ehhez az ő hathatós segítségét is igénybe fogom venni! A Világos-pallagnál már ismét mögöttünk volt Döme egy pár perccel, de gondoltuk, hogy majd az ellenőrzőponton úgyis beér minket, mert ott terveztünk ismét enni egyet, és egy kicsit elidőzni Elágazáséknál. A gerincre fordulva utolértük először Gethét, majd Bubut is, sőt, több túratárs mellett is elhaladtunk. Nyugtáztuk, hogy ismét az elejétől a végéig, fölfelé, síkon és lefelé is ugyanazon egyenletes tempóban taktika alapján haladunk (ennek köszönhetően fölfelé gyorsnak tűntünk a többiek szemszögéből, míg sík terepen és lefelé csak totyorgó óvodásoknak). Hollókőnél gyönyörködtünk egy kicsit a panorámában, majd átnyargaltunk a Vár-nyergen keresztül a Salgóvár ellenőrzőpontjára (előtte mi felmásztunk a várba a háromszög jelzésen, hiszen az elmúlt két évben itt fent volt a pont). A ponton Elágazás és Egon köszöntöttek minket, mi pedig nekik kedveskedtünk egy kis lélekmelengető pálinkával (persze ezt ők is viszonozták egy kis hazaival). Itt mintegy 10-15 percet tölthettünk, miközben ettünk is egyet. Döme nem ért utol minket, így miután szeles volt az időjárás itt fent, fájó búcsút véve a pontőröktől elindultunk lefelé a Magyar-hegy, majd tovább Magyar-völgy irányába. Útközben egy megfagyott víztócsán a rajta megült friss hóba írva egy üzenetet hagytunk Dömének, hogy mikor jártunk arra (mint kiderült, ezt nem vette észre). A hosszú ereszkedést követően a völgyben az ellenőrzőponton csokit, valamint teát kaptunk, ami igen jólesett. Néhány percet elidőztünk itt a frissítéssel, aztán célba vettük a nap utolsó emelkedőjét, ami egészen a Nagy-Hideg-hegy tetejéig tartott.
A Magyar-völgyben haladva a jól megszokott börzsönyi kéken vezetett utunk. A patakmederben igen érdekes jégképződményeket sikerült megfigyelnünk, amikre Melák hívta fel a figyelmemet, majd a Katalin-forrásnál utolértük ismét néhány túratársat. Volt egy túratárs, aki kihangsúlyozva, hogy őt nem érdekli a túra útvonala, a forrásnál más vonalvezetésre tért, és célba vette irányban a Nagy-Hideg-hegyet. A Bánya-pusztai vadászház után a nemszeretem, rövid, bokros-fás emelkedő következett a két létra között, majd ráfordultunk a piros keresztre, amelyen egészen a turistaházig mentünk. Ez az év volt az első, hogy ez a hosszú emelkedő a végén lévő „szigorú” emelkedővel nem készített ki sem fizikailag, sem lelkileg. Egyszerűen egyetlen kis megállással (egy korty víz erejéig) felbaktattunk rajta. A „szigorú” előtt ismét hagytunk egy üzenetet Dömének, kitartás felkiáltással (ezt már észrevette, és azt mondta, lelkileg sokat jelentett neki)! A turistaházban pecsételés és üdítővásárlás, majd egy szendvics elfogyasztása után el is indultunk a cél felé vezető közel 7 km-es ereszkedés leküzdésére. A Magas-taxi réten majdnem elmentünk a pontőrök mellett, pedig közvetlen az út mellett álltak. Melák egyszer megtorpant, és fel akart kapni valamit a földről, mondván elhagyott valaki egy sapkát, de kiderült, hogy egy kósza kődarabot akart a rendezőknek bevinni a célba. Bíztam benne, hogy nem kell lámpát kapcsolnunk, és csak a Taxi-nyiladék közepe felé vette elő Melák a lámpáját, biztos, ami biztos alapon. A cél előtt már szépen kirajzolódott mögöttünk a nyiladékban a túratársak lámpasora. A célba 10 óra 53 perces idővel értünk be, ami 44 perces javulás a tavalyi időnkhöz képest. Kis várakozás után megkaptuk a kiérdemelt kitűzőnket és emléklapunkat. Melák elment a büféhez forralt borért, közben én átöltöztem. Mikor visszaért, a kocsival felmentünk az oktatóközponthoz, hogy lássuk, mikor ér be Döme. Várakozásunk alatt megettük maradék készleteinket (szendvics, pogácsa, bejgli, csoki), persze gondoltunk Dömére is, és hagytunk neki is mindenből. Döme 12 órához közeli idővel jött meg, valamint egy feldagadt kézfejjel (egyszer elesett a Taxi-nyiladékban). Egyszer bekopogott valaki az ablakon, és mikor már gondoltam elküldöm jó messzire a parkolóőrt, hogy most már nem fizetek, akkor kiderült, hogy Gudluking volt az, és csak elköszönni jött.
Hazafelé még egy jó kis hóviharba kerültünk Vác körzetében, majd hazafuvarozva mindenkit este kilenc körül értem haza. Nagyon jól telt a nap, köszönöm mindenki társaságát! A Börzsöny ma is csodálatos arcát mutatta!
Ez a beszámoló és más túrabeszámolóim itt is megtalálhatóak:
Hikerworm

Szerző: vaddino
Börzsöny Vulkántúra-2007
Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor meredek. Minden tekintetben. Egész héten figyeltem az időjárás jelentéseket, webcam-ot Nagy-Hidegen, próbáltam felmérni, milyen lesz az idő. Attól eltekintve, hogy pont szombatra mondtak havat, nem volt semmi gond.
Szombat reggel fél5-ös kelés volt előirányozva, s bár fél 2 körül még ébren voltam,egész frissen keltem. Felvillanyozott a tudat, hogy végre megint túrázok. Hatan indultunk el az 5:15-ös 6-os villamoshoz,ahol szóváltásba keveredtünk egy fiatallal, aki „buliból haza” üzemmódban volt, és erősen illumináltnak tűnt. A villamoson igen magvas,intellektuális beszélgetésbe elegyedtünk, megtudtam többek közt Tőle,hogy én „humán politikával” fogok foglalkozni a közeljövőben. Jókedvűen értünk tehát a Nyugatihoz, ahol simán elértük az 5:40-es szobi személyt. Kismarosra érve határozottan kirajzolódó csoport igyekezett a buszmegállóba, ami tisztességgel megtöltöttünk. Találkoztam néhány ismerőssel. Csapatunk néhány tagja mit sem sejtve vidáman csevegett.
A rajtban kis sorban állás és csípős hideg fogadott. Futók is voltak néhányan, nekik ezúton is respect… Nem túl taktikusan nevezés után kezdtem kamáslit húzni,így alapból negyed óra késésben voltunk. Ezért ezúton Zoli barátomtól szeretnék elnézést kérni,akinek ez a csúszás komoly lelki törést okozott = ).
Nem túl lendületesen indultunk el a Taxi-nyiladékban, lábam vígan tapodta a fagyos talajt. Hó csak mutatóban volt, egyenlőre. A Kárpát-híd után, ahol az első pecsétet kaptuk következett az első életerős emelkedő: a Nagy-Hideg-hegy kezdte éreztetni jelenlétét. Ezután az utat hol jeges, hol sáros foltok tarkították, egy kis patak ugyanis szabályosan úgy döntött, hogy keresztezi az ösvényünket ezen a szép reggelen. Stabilan emelkedő útra tértünk, és hihetetlen lassan megérkeztünk a hegytetőre. A menedékház melegében szívesen elücsörögtünk volna még, de menni kellett. Csóványos felé indulva kis kavarás után rátaláltunk a helyes útra, ami kellemesen lejtett. Szabó-kövektől remek kilátás nyílt a Nagy-Hideg-hegyre, és a Csóványos-Magosfa masszív tömbjére. Csóványoson pecsét, majd toronymászás; a kilátás gyönyörű volt, az északi láthatáron szemérmesen felhőbe-ködbe burkolózva a Tátra hósapkás csúcsai csillogtak.
A Magosfára gyorsan megérkeztünk, majd egy bosszantóan meredek ösvényen kezdtünk ereszkedni-dobtam is egy-két hátast, még a botom se segített.
A VILATI-üdülőben tea-zsírosdeszka páros fogadott, előbbit felturbóztuk Zoli laposüvegéből. Továbbindulva Holló-kőig hol meredekebb, hol lankásabb emelkedőkön kaptattunk, de a Börzsöny nyugati gerincéről nyíló kilátás mindenért kárpótolt. Salgóvár alá érve nem hittem a szemenek, az ellenőrzőponthoz vezető ösvény nem volt ugyan hosszú, de kibírhatatlanul meredek. Ezen a ponton csapatunk három tagja, Kata, Ildi és Tomi meghozta végleges döntését: tömegközlekedést keresnek a legközelebbi faluban, Nagybörzsönyben- sajnos nem tudták volna szintidőn belül befejezni a túrát. Mivel nekünk is kétségeink voltak a sikert illetően, rákapcsoltunk egy kicsit, s a búcsút követően Zolival és Gáborral nagyrészt kocogva tettük meg az utat a Magyar-völgyig. Az ellenőrzőponton csoki fogadott, ami jobbkor nem is jöhetett volna. Kibontottam eddig hurcolt sörömet is, ezen a ponton ugyanis átléptem a számomra bűvös 1000km-es határt, már ami a 2007-es évet jelenti.
Mivel rohamosan sötétedett,fejlámpát bekészítve indultunk neki az utolsó nagy emelkedőnek, a Nagy-Hideg-hegynek — másodszor. Még Bányapuszta előtt sikeresen letértünk az ösvényről, és erdészeti utakon, a Kovács-patakot kerülgetve küzdöttük magunkat előre a kavargó hóesésben. Minden elágazásnál érzésre balra kanyarodtunk, azt tudtuk ugyanis,hogy arra van a P+ jelzés. Számításunk bejött, hamarosan metszettük is az ösvényt. Ezután következett az a rész, ami az itinerben rémisztőnek van titulálva. Az volt. Bár sötétben jobb volt, mert nem láttuk egyben az egészet. Valamiért mégis megkönnyebbülést jelentett látni a menedékház fényeit, ahol a változatlanul mosolygós pontőrtől kaptunk pecsétet-érthető,Ő egész nap a melegben ücsörgött. Kiürítettük Zoli laposüvegét, így már nem fáztunk annyira.
Rövidesen továbbindultunk a szüntelenül kavargó hóesésben, és itt már komolyan gondolkodtunk, hogy jutunk le Kismarosra, mivel az utolsó busz már elment. A Taxi-réten vidám tűz lobogott a ponton, amit meg is értek, cudar hideg volt már. Egész jó kedvre derített minket a tudat, hogy innen már csak lefelé; egész szép tempót is mentünk. A biztonság kedvéért dobtam még egy hátast, a könyökömre estem, marhára fájt. De egyszer csak sorompóba botlottunk, és igen ez itt már a CÉL!
Kitűző, oklévél, gratuláció…megfogyatkozva, de befejeztük. Elindultunk a büféhez…fuvart keresni. Ezúton is szeretném megköszönni annak a párosnak, akik bevittek minket Kismarosra.
És szeretnék szívből gratulálni mindazoknak, akik elindultak ezen a túrán, attól függetlenül,hogy feladták,vagy végigcsinálták. Köszönjük a rendezést, meseszép túra, szemet gyönyörködtető helyeken járhat az ember. Végezetül idézném a salgóvári pontőr szavait: ekkora távon, ilyen kemény túrát ekkora szinttel nem lehet találni az országban…

Szerző: Lúdtalp
Vulkántúra
akibácsi-larzen, B Timi és én, arra gondoltunk, hogy remek ötlet lenne indulni ezen a gyönyörű túrán. Szintes is, kellően hosszú is , nincs is messze, csillagtúra stb. Szóval minden adott egy emlékezetes kis hétvégi túrához.
Bp. 6:00, kinn mínusz 5 fok. Királyrét 7:05, mínusz 8. Brrrrrr. És ilyen hidegnek is éreztük! Persze ez nem tartott sokáig, mivel a túra vonalvezetése jól temperálja az embert. Uccu neki, fel Nagy-Hideg-hegyre, mindjárt 6,6 km-en bő 600 szintemelkedés. Nem kezdtünk erősen, csak éppen, olyan „beszélgetős, vagy kicsivel a feletti” volt a tempó. Amolyan „gombászós” 🙂 Haladtunk szépen, másztunk, kocogtunk másztunk. Nagy-Hideg-hegy után megmásztuk a Csóvit is, aztán hosszú ereszkedésbe kezdtünk. A tempó érzésre nem volt éppen „döccenős”, mégis, ma az óra jobb formában volt, mint mi. 🙂 2:30 körül értünk a Fekete-völgybe, ahonnan cseppnyi erőgyűjtés után nekivágtunk a nyeregnek. A Fekete-völgy Salgóvár szakasz, holott csak bő hat kili, határozottan sok erőt követelt tőlünk. Nehéz kaptatók, szeles kitett gerincek lassították szárnyalásunkat. Viszont fantasztikus panorámában részesülhettünk erőfeszítésünk jutalmául. Egész meg voltam lepve, hogy pl. a Csóvi milyen messze van, és büszke voltam rá, hogy mi bizony onnan jövünk. Ezen a szakaszon fáradt voltam, de szerencsére nem csak én lehettem ezzel így, mert szépen együtt maradt a csapat. Salgóvár után lekocogtunk a Magyar-völgybe, ahol völgycsoki és teácska után megkezdtük a N-H hegy másodszori megtámadását. A turistaház innen kb. 7,5 kili, kis jóindulattal ismét 600 szinttel. Az első kb. 4 kili Bányapusztáig erdészeti úton megközelíthető. Megfutottuk. Nem volt „óccsó”, merthogy nemkicsit volt „darálós”, de mentünk mint a robotok. Bányapusztától két komolyabb kaptató van az EP.-ig közte pedig egy kis hullámvasutas nyereg teszi „élvezetessé” a kirándulást. Itt már „acélos”elszántság lett úrrá rajtam. Nagyjából elvesztettem az önkontrollomat, és mentem, ahogy bírtam. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy még egy kicsi és már csak lejt. Az utolsó kaptatókon kiszúrtam egy sporit elöl, és úgy éreztem be kell gyűjtenem. Meglett! 🙂 A kemény harc persze nem maradt jutalom nélkül, és elfogyott a hegy, felértem a házhoz. Gyorsan felhörpintettem egy „feketét” aztán elindultunk lefelé. Eleinte kicsit macskásan ment az ereszkedés, aztán kezdtem belerázódni. Bemutattam még egy figurát egy sunyi jégfolton aztán döngettünk lefelé megint. Kicsivel a vége előtt, némi motivációvesztés – fáradtság kombora jelentősen lelassítottam, de aztán akibacsi kiváló sportpsychológiai érzékről tanúságot téve erőt öntött belém, úgyhogy toltam a végét, ahogy csak tudtam. 6:15 a vége. Olyan amilyen, de a miénk.
Külön említést érdemel, mint teljesítmény, a vizes cuccokból való átöltözés fagyos végtagokkal az autó mellett.
Szóval fincsi volt.

Szerző: Fantasapkás
a Piros 35 után ez volt a következő állomás a felkészülésben!
Annyira vártam már ezt a túrát, hogy a torokgyík sem riasztott vissza 😛
Csípős hideg fogadott minket a kocsiból kiszállva, start: 7.40.
A Nagy-Hideg-hegyig (6,6km) úgy leizzadtunk, hogy át kellett öltözni, rettenetesen belekezdtünk 9-re már fenn voltunk…
Csóványosig a terep ismert volt, a neheze csak utána következett; lefelé a jeges kavicson—-> ez sokkal megeröltetőbb volt mint fölfelé haladni.
Itt jegyezném meg, hogy a fekete-völgyi és a magyar-völgyi tea-zsíroskenyér ill. tea-csoki életmentőnek bizonyult 🙂
A Magyar-völgynél rettenetes holtponton voltam. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ez a Salgóvár-Magyar-völgy volt a legkritikusabb része a túrának. Sokkal jobban volt megterhelő lefelé egyensúlyozni; választhattam, hogy a fagyott sáros talajt választom kövekkel, vagy a lefagyott éles kavicsos utat.
Nagy-Hideg-hegyig már csak az akarat vitt minket. Mondhatni igazi teljesítménytúra!
Gyorsan benyakaltunk egy forró teát…ekkor már ránk sötétedett. Összeszedtük minden erőnket és nekivágtunk az utolsó szakasznak. A fejlámpából fogyott az elem, a csúszós, veszélyes talaj egyre nehezebbé vált. Már csak lefelé bámultunk; szótlanul, koncentrálva nehogy elessünk az éles, lefagyott kavicsokon. Végül elértük a sorompót…már csak 50 méter!
BEÉRTÜNK!!!
A vége 18.58! Szintidő teljesítve 🙂
Amire büszkék vagyunk: nem adtuk fel! Pedig nem sok hiányzott, a lábaink sajogtak, éhesek voltunk,de nem bírtunk enni, elfáradtunk.
A végeredmény: derékfájás, 11 vízhólyag és a 2 kislábujj körme–> ¤
Mindezt megérte!!! Büszke vagyok, hogy teljesítettük a túrát!
EZ egy igazi teljesítménytúra! Csak az jöjjön, aki tisztában van ezzel! Tisztelet a Börzsönynek, a távnak, a szintnek, a hidegnek.
Méltó emléktúra! Köszönöm.
Fantasapkás

Szerző: Spot
Börzsöny vulkántúra
Flottul menő regisztráció után ballagok a határházak között, deres aszfaltúton, halk csaholást hozó hideg szellő kíséretében.
Dermedtre fagyott, ropogó hószemcsék fehérítette táj, csend, a reggeli fagy csendje, nincs kedve zajongani semminek, még madárhang sem hallatszik, még a szél is lelassult valahol, csak gyenge áramlatok mozognak. Kéményekből lomha füstcsíkok kanyarognak, pöfékelnek az ég felé.
Hosszan húzódó vezeték alatt menetelő, elszánt turisták, baktatok utánuk a köves makadámon és csodálom a téli tájat, az ébredező nap vörös sugarai által megfestett hegyeket, fákat, bokrokat, a megszáradt, és cserjék ágain ragadt leveleken megbújó hófoltokat.
Fák közé futó, traktornyomos ösvényén, befagyott pocsolyák betört felszíne, szétfröcskölt sárfoltokkal, botok hegyeinek nyomaival, beszakadt bakancsnyomokkal.
Erdei csapást keresztez sötét vizű patak, valakik hidat építettek, hangulatos, a közelben vízesés csobog kisebb tavacska mögött, visszanézve a nap korongja éppen feljön a domb hajlatánál, fának tövénél.
Átkelek a túlpartra, emelkedőn mászok, küzdöm magam felfelé, az első komolyabb kapaszkodó, hamar felérek, egyenlőre nem vagyok fáradt, ez még a túra eleje. Jól megépített erdei út murvával szórva, hó takarja, partjain farönkök, frissen vágottak, még illatoznak, az álló társaik vörösen tündökölnek a napsütötte részen.
Föld alól szivárgó langyosabb vizek olvasztotta hó és jég, dagonyává hígult latyak, süllyedő bakancs, mellette keményre fagyott föld, és dér. Arrébb patak keresztezi a szekérutat, szegélyként jégcsapok lógnak, csillognak, vernek fényt a szemembe. Keresem az átkelőt, jeges kövek, ágak, folytatom menetelésemet, át a zimankós erdőn. Újabb hegyoldalból lezúduló víz mossa az utat, csörgedezik, csobog, hangot ad a vadonnak, éneklő hangot. A kövek körülötte, mohásak, zöldek, átlátszó jégburában.
Sífelvonó rúdjai lógnak bánatosan, fokozva a fagyott világ dermedtségét, átmegyek közöttük, nézem honnan jönnek, hová mennek. Nehezednek lépteim, hideg párát lehellek a hegy oldalára, megcsúszok, korrigálok, energiát veszítek, kiszalad az erő. Nagy-Hideg-hegy, nézem a Dunát a távolban, a hegyek párába vesző vonulatait, a nap erőtlen küzdelmét, hogy átjusson a sűrűsödő felhőkön.
Pólóba öltözött turista lép ki a hegyi szálló ajtaján, pulóvere átvetve a nyakán, összébb húzom a cipzárt a dzsekimen, sapkám megigazítom, nem venném le őket. Kispistázó társak vonulnak egyenesen, én inkább maradok a jelzett úton.
Kiálló, hegyes köveket keresek a bakancsommal a meredek, jeges terepen, szuszogva küzdöm magam a tető felé. A gerincről a Csóványos betonhengerét veszem szemügyre, a másik irányba leendő útvonalamat követem szemmel.
A kopasz fák között árnyat ver a hóval fedett avarra a felhőkön átvergődött napnak sugarai, csillogó felszínről ezernyi apró szikra szóródik szerteszéjjel, hihetetlenül szép a téli erdő, még ezzel a vékony réteg fehérséggel is.
Megborzongok a feltámadó erősebb szél érzetétől, közeledik a hegynek teteje, szabadabban garázdálkodhatnak az áramló oxigénfelhők. Elballagok a betonhenger mellett, amelyet nem rég még messziről mustráltam, a padok körül senki sem pihen, a tábla búsan jelzi az erdei útvonalakat.
Ballagok lefelé a tölgyerdő törzsei mellett, helyenként súrolva azokat, apró fenyves után, apró domb mögött ágazik el a kék háromszög a „Börzsönyi éjszakai” túra útvonala. Februárra gondolok, vajon itt fogok megint gyalogolni a fagyos, sötét éjszakában? Ilyen gondolatokkal bandukolok tovább.
Valamikor kerítés épült, nem tudom mikor, de itt van, elballagok mellette, követem a kitaposott ösvényt, barna a levelektől, a fáknak leveleitől, melyet leporoltak a hótól a gyalogosok talpai, kacskaringós rajzolatot hagyva az erdő fái között.
Átlátni a kopasz koronákon, nincs rajta lomb, lehullott. Szemben a másik gerinc, hegygerinc, ott fogok gyalogolni nemsokára. Ballagok a keskeny csapáson, bakancsom fűzője bomlik, guggolok, kötöm, nézem az utat földközelből, érdekes, más mint állva, ágaskodó, ősz fűszálak szegélyezik, a levelek egyenként látszanak.
Újabb kerítést oldalazok, sárga teteje színesíti a fekete-fehér erdőt, előttem egy gyalogló igyekszik tova, balra sziklák emelkednek ki a hegy tetejéből, szirtek. Elhaladok mellettük, aztán meredekre vált az út, én meg óvatossá, lassan lépkedek lefelé, nézem, hogy mit taposok, de nem látom, megcsúszok, zuhanok, kapálózok, hátamra, vállamra gurulok, kis híján hátra bukfencet vetek, egy fába kapaszkodok, felállok, szusszanok, remegnek a lábaim. Indulok tovább, még óvatosabban, lépek egyet, azután még egyet, megcsúszok, zuhanok, szánkázok lefelé, sikerül megállnom. Körülnézek nem látta-e valaki, hát ez tiszta égés, nyugtázom, és ismét felállok. Na, ebből elég, döntöm el és letérek a járt útról az erdő fái közé, ott ereszkedek le a biztonságos csapásig, ahol kidőlt, hatalmas platánfák állják utamat már évek óta, bár az első után mellé zuhant még néhány, lassan másik ösvény járódik ki mellettük. Óvatosan ereszkedek lefelé, és sikerül is baj nélkül kikerülnöm.
Most vidáman slattyogok egy biztonságos csapáson a hegy oldalában Kemence irányába, az erdőt csodálva, számomra ez megunhatatlan élmény. A kék négyszögön aztán ismét nyaktörő mutatványok közepette lehet csak lejutni a völgybe, fellélegezve nyugtázom a sikert.
Újabb vad forrás, meredek, latyakos talajjal, kidőlt fával, nem kerülhető, csúszkálok, egyensúlyozok, hajolok mélyre, bámulom az előttem haladót.
Patak, szélesre áradt, mint minden évben, átjutni nem egyszerű, a gyaloglás végét is jelentheti egy rossz lépés, és a vízzel megtelt bakancs, de szerencsésen átjutok, nagy hasznát veszem a botjaimnak, a vízben heverő fatuskó teteje havas, a kő pedig jeges.
Egy hölgy járkál tanácstalanul fel-le a parton, segíteni nem lehet, csak egyedül tudja megoldani, sikerül neki.
A turistaházban a hagyma már elfogyott, ezt nehezményezem, lassúbb vagyok, de nem kevésbé éhes, mint a gyorsabb társaim, kénytelen vagyok üres zsíros kenyeret enni, amit viszont nem nagyon szeretek. Forró tea azonban van!
Hosszú, egyenletesen emelkedő úton baktatok felfelé, egyenletesen lépkedek, ritmusosan rakom botjaimat előrébb, visszafordulok, nézem a völgyben futó patakot, a sötétzöld fenyők között rejtőzködő téglaépületet az elé befutó síneket, a szemben emelkedő hegyek tetejét, amelyről leereszkedtünk a völgybe, hogy átkeljünk a Csarna áradó víztömegén.
Tovább haladok, tarvágott oldalba érek, messzire látok, dombgerincek összefutása rajzolja a tájat, meghagyott jellegfák színezik az oldalt, az égen felhők játszadoznak. A látványt bámulva haladok a többiek után. Az erdő belseje felé fordulok, egymásra dőlt fák, földbe maradt rönkök, kettéroppant törzsek, egymásba kapaszkodó nyikorgó fák követik egymást.
Hunyorgok, szembe gyaloglok az előbukkanó nappal, sugarai égbefutó fénycsíkokat alkotnak. Sziklákat kerülgetek, kidőlt fák alatt bújok át, lépek keresztül. Faragott, megmunkált hatalmas köveket látok mindenütt, gondolom ezeket nem a természet alkotta, de a térkép nem jelez semmilyen régi építményt, romot, én mégis úgy gondolom, talán valami vár állhatott itt a régi időkben.
Ballagok tovább az egyre erőteljesebben emelkedő ösvényen, itt már fáradok, gyengülnek lábaim, kezeim, lassan haladok, de nem állok meg, összeszorított fogakkal küzdöm magamat egyre feljebb, a csúcson már ácsorognak néhányan. Érkezem én is, gyönyörködöm a tájban, a habos, hullámzó vonulatokban, a Csóványos távolba vesző, alig kivehető betonhengerében. Bejegyzem magam a Csúcskönyvbe, és továbbhaladok a keskeny sziklapárkányon futó ösvényen. Fantasztikus ez a kanyargó, sziklákat kerülgető, a szűkös tápanyagnak köszönhetően törpére növő fák között futó, gerinceken kacskaringózó, számtalan kilátópontot kínáló vadregényes túra útvonal.
Ismét elhagy egy pólóban túrázó, sziklatörmelékek között haladok, felfelé kígyózó úton, óriás sziklatömbök társaságában, kerítés mellett, kidőlt fákon át araszolok. Völgy felé futok, szekérutat keresztezek, izzadva kapaszkodok egy szírt felé, figyelem, ahogy az előttem haladó küzdi magát előre, szinte lazán, gond nélkül, nem úgy mint én, én aztán szenvedek helyette is, szuszogva, nehezedő légzéssel, kalimpáló szívvel, minden lépést meggondolva, aztán fenn vagyok, és már ereszkedek is le a pecsételő ponthoz, húzok egy kis páleszt, köszönöm és haladok is tovább. Keresem a várra utaló nyomokat, és azonosítok is, vagy két bástyamaradványt, ha az volt egyáltalán.
Lefelé futásra váltok, és meg sem állok addig, amíg vízszintesre nem vált az ösvény. Magyar-hegy után aztán, csak futok és futok a völgybe épített murvás útig.
Lazán sétálok a kellemes környezetben, csodálom a patak helyenként jeges felszínét, a belelógó ágakat, hallgatom a víz csobogását. Remek tempóban haladok, távolodok néhány zajongó gyaloglótól, forrásnál megállok, ellenőrzöm a vízkészletemet, de van elég, így megyek tovább.
Egyre rögösebb, széttaposottabb úton botladozok, nézelődök, figyelem az alattam futó mély vízmosást, a benne csordogáló patakot. Lassan elegem van a hosszú egyenes útból, a mély keréknyomokban való kínlódásból, az egyre emelkedő szintekből. Végül előtűnik a kulcsos ház, köszönök a padokon pihenőknek, és rátérek a cserjésben felfelé futó ösvényre. Ferde talajú, jeges, sáros, csúszós, igen keskeny, helyenként tüskés, benőtt, nehéz terep ez, jó felérni.
A nap egyre vörösödő korongja lassan kezd lebukni a lombok mögött, alkonyodik, átgyalogoltam a napot, igaz ez egy rövid nap. A kacskaringózó szekérút havas csíkja, gyakran befagyott pocsolyák felett simul ki, alkot tökéletes felszínt, itt már nincsenek betörve, lábnyomok sincsenek rajtuk, ehhez már fáradtak az emberek, kímélik erejüket.
Baktatok, lassan sötétedik, az utolsó nagy erőpróba előttem tornyosul, nem állok meg, nekivágok, most nem hagyom magam, nem fogok megállni, határozom el keményen, és megyek és megyek. Számolom a lépteimet, leszegett fejjel, időnként felpillantva, csak úgy éppen hogy, lássam mennyi van még, aztán pontosan 728 lépés után fenn vagyok, pihenő ember mellett haladok tovább, magamnak bizonyítottam, jó érzés.
Letérve a széles szekérútról, ismét lassulnak a lépteim és, még 183 lépést számolok az aszfaltig, de onnan sem könnyű, végül azonban forralt bort iszogatok a legyőzött hegy tetején.
Kilépek a hideg estébe, libabőrös leszek, fázok, bámulom a sífelvonó fordulóját, mögötte a sötét erdőt, indulok lefelé, lassan futni kezdek, teljesen besötétedik, de én csak futok és futok, egymásután hagyom el a többieket, aztán csak azt érzem, hogy kiszalad a lábam, kalimpálok és nagy erővel a hátamra zuhanok, felállok, alaposan bevertem a hátam és a ball könyököm.
Ismét futni kezdek, látszólag nincs komolyabb baj, lámpát nem veszek elő, úgy gondolom leérek, nincs értelme megállni. Köveket, földre esett faágakat kerülök, vízmosásokat ugrok át, a hó miatt nincs vak sötét. Utolérek egy kisebb csoportot, mondja egy srác, hogy nem kellene futnom, igen – felelem – ez így van, estem is már, és abban a pillanatban ismét megtörténik, jégre lépek, megcsúszok, térdre esek a jobb lábam kicsavarodik, a lábfejem megakad egy kőbe, és nagyot reccsen a térdszalagom.
Iszonyúan megijedek, hevesen ver a szívem, de a büszkeségem nem engedi, hogy nyavalyogjak, felállok és folytatom az utamat. Már nem futok, csak gyalogolok, aztán egy idő után a lámpámat is előveszem, megriaszt egy újabb esés lehetősége, nem kockáztathatok többet.
Feltűnik a turistaszálló világító ablaka, figyelem ahogy közeledik, körbemegyek és benyitok az épületbe, keresem az ismerősöket.
Állok a sorban és érzem, hogy lehet itt komolyabb baj is, megkapom a teljesítésért járó dolgokat, átveszem a száraz ruháimat és indulok. Meglep az utca világítás nélküli sötétsége, újra elő kell vennem elrakott lámpámat miközben sántikálok Királyrét sötét utcáin, aztán átballagok a fahídon, hallgatva a láthatatlan, sötét és fagyos víz halk csobogását.
Ákosnál csúcsforgalom. Kinn találok helyet, elfogyasztom a mindig finom teát és a virslit, nem tetszik, hogy csak egy darab zsemle jár, de nem foglalkozom vele.
Bedobom a szemetet a kukába és odasántikálok a volánmegállóba. Többen teát szorongatnak a kezükben, de nem szállhatnak fel vele. Megveszem a jegyet és lehuppanok egy ülésre, és miközben lassan távolodunk Királyrét sötét hegyeitől, völgyeitől, utcáitól a nap eseményeit és más túrákat elevenítünk fel útitársammal.

Szerző: vajonmerre
Kedden ködös-sáros időben bejártuk a túrát RitaB-vel, és elhelyeztünk néhány útbaigazító táblát is. Kis hezitálás után (kis rábeszélés után) végül úgy gondoltam, hogy egy évnyi kihagyással belevágok a harmadik Vulkántúrámba.
Reggel a vonaton nagy adag tejberizst reggeliztem. Kismaroson szikrázó hideg fogad. Sokan várunk a buszra, rengeteg a vidám, lelkes fiatal. Számomra valahogy ez a túra legjelentősebb pillanata.
Gyors rajt 7.30-kor bemelegítő kocogással. Az első pecsételőhely környékén kicsit befagy a CamelBak-em, de kezelhető a probléma. Csóványosig nagyon erős tempó tartok, NHH-en sem állok meg Ritánál csak pecsételni. Ha jó időt szeretnék menni, akkor a pihenők elhagyásával sokat lehet lefaragni. Szép tiszta az idő, a csóványosi torony szinte folyamatosan látszik. Itt szomorúan konstatálom a kedden épített TTB hóember elhullását 🙁 Lefelé nagyon megküzdök egy csonttáfagyott Powerbar szelettel. A Z meredekebb szakaszain bajban vagyok a botokkal is, esek-kelek. Végre itt a Vilati-nál vagyok egy a keddinél szerencsésebb patakátkeléssel. Kapok egy TTB túrórudit, és a kért ásványvizem is itt van. Köszönet érte még egyszer Vagdalhúsnak és Olahtamásnak! Tehát CamelBak gyorsan feltölt, isopor belezúdít és már jöhet is a salgóvári gerinc.
Brutálisan emelkedő hullámvasút ez, az előttem haladó futócsapatból is kihullik egy ember. Itt futásra gondolni sem érdemes. El-elhúznak a futók, de az emelkedőkön jó vagyok a botokkal. A kilátás Hollókőről fantasztikus. Végre itt a salgóvári pont Elágazásékkal. Szegények a legnehezebb pontot vállalták be. Innen végre lehet megint tolni egy kicsit, persze Magyar-hegyre felfelé-lefelé ez sem igaz 🙂 Magyar-völgyben nagy TTB-s csapat pihen, csokit nem kérek, de egy teát azért a kezembe nyomnak. Bányapusztáig megint leerőltetek egy Powerbar szeletet. Ez a szakasz most lefagyva istenes volt a keddi sártengerhez képest! Kezd megfogni a csekély kétórás éjjeli alvás, de már csak a P+-os kapaszkodó van hátra. Ezen egy kicsit beszélgetek, majd botozva leküzdöm az utolsó nagyobb emelkedőket a turistaházig. 14 óra van kb. Innen bele-belekocogva, néha nagyot korcsolyázva érek be a célba kereken 15 órára.
Elégett 4000 kalória. Kitűző, megérdemelt virslik a célban, busz eldumálása Jaat-tal, majd köszönet a fuvarért Alá-nak! Ez most jó volt, jövőre is!

Szerző: elágazás
Ha belegondolok, kb évek óta nem írtam…idő, energia hiány stb. miatt, de ha más nem, viszonylagos rendszerességgel olvasom …hát ezt most megszegem, egy pár gondolat erejéig. Néhány szóval:
Vulkántúra egy pontőr szemével:
Mint rendszeres túrázók, már régen szerettük volna kipróbálni, hogy milyen is a másik oldalon, de igazán nem mentünk utána a módjának. A börzsönyi vándoron alakult úgy, hogy meghallottuk, megvitattuk, jelentkeztünk, és ott voltunk.
3-kor kelés (ezzel persze sok újat nem mondtam), randi Oszkárékkal Kismaroson, Nagybörzsönyig még fűtött autó, lámpa elő, majd nem gondolt kaptatók után hála istennek időben Salgóvár. Nagyon igyekeztünk, nagyon izgultunk, nagyon szerettünk volna megfelelni, szőlőcukorral és kis házi melegítővel készültünk, és sok-sok mosollyal, jó szóval.
Egyetlen negatív megjegyzést kaptunk: nem tettünk ki papírt arról, hogy a másik oldalon vagyunk. Valóban így volt, ezért elnézést kérek mindenkitől – így utólag-, ha ez miatt „fölöslegesen” kellett egy plusz puklit megmásznia, de ennek is megvolt az oka:
első bálozók sajnos megbotolhatnak, ill. nem figyelnek mindenre
egyértelmű volt, hogy a jelzés mellett van a helyünk (márpedig a jelzés nem ment fel)
nem annyira volt kánikula, még a helyünk tűnt a legideálisabbnak…
előtte héten kéktúráztunk, így nem tudtam rendesen felkészülni (otthon sem írógép, sem nyomtató, kézzel meg reménytelen a kiírás)
Mégegyszer kérem az elnézéseteket az esetleges hiányosságokért.
Ami nagyon jó volt:
mindenki pozitív hozzáállása és kedves szavai
ismerős/ismeretlen kedves arcok
Én pozitív benyomásokkal és érzésekkel, sőt kifejezetten jó hangulatban éltem meg, és remélem a többség is ezt érzékelte tőlünk.
Köszönöm a kedves szavakat, és ezúton is gratulálok minden résztvevőnek, hisz ez nem egy könnyű, sőt nagyon nehéz túra volt.
Mivel pedig közeleg a nagy nap, mindenkinek Boldog, Szeretetteli, Békés Karácsonyt!!!

Szerző: moiwa
Börzsönyi Vulkántúra
Már napokkal a túra előtt elkezdtem fejben előkészülni a szombatra. Nézegettem, hogy mit is várhatunk az égiektől. Kicsit elgondolkoztatott, hogy pont a túra napjára ígértek havazást, de ha az ember ugye elhatározza, hogy a kedvenc hegységében egy nagyon eltalált útvonalon túrát rendeznek, akkor feltétlenül ott a helye.
A reggeli vonatról Kismaroson leszállva kirajzolódik egy boly, akik egyfelé tartanak. A királyréti buszra is hosszabb időt vesz igénybe a felszállás, mint amit a sofőr általában megszokott. Hideg van, tiszta az égbolt, szép nap elé nézünk!
A rajt az Oktatóközpont előtt, mivel kora reggel még nem lehet bemenni az épületbe. A kis sorállás ellenére mindenki türelmes, és van bőven ismerős, akikkel el lehet ütni azt a néhány percet. Tanúja lehetek annak is, ahogy két túrázó kideríti egymásról, hogy valójában rokonok…
Fél nyolckor elrajtolunk H. Misivel, és csak szépen, nagyon kényelmesen megyünk. A Taxi-nyiladék „kifutópályája” és enyhe emelkedője csábítana egy erőteljesebb tempóra, de nem engedek a kísértésnek. Kell még az erőt későbbre is tartalékolni. Vissza-visszanézünk a királyréti Várhegy irányába, ahogy megy fel szépen lassan a Nap, pompás látványt adva ebben a tiszta időben.
Hó itt még gyakorlatilag nincs, sőt később a Cseresznyefa-parkolónál is csak mutatóban. A Vasfazék-völgyben még kellemes emelkedővel érjük el a Kárpát-hidat. Nagyon jó ötlet volt ide tenni a pontot, illetve az, hogy minden évben valamennyit módosulnak az ellenőrzőpontok helyei. Így aztán nem lehet megszokásból menni az úton. Apropó megszokás: hihetetlen hogy tavaly ilyenkor még kifejezetten tavaszi időt élvezhettünk, most pedig kemény hideget rendeltek számunkra az égiek!
A Kárpát-hídon átkelve nekikezdünk a szinteknek. A talaj fagyott, helyenként csúszik is, sok esetben nem lehet biztosra menni, hogy az avar rejt-e valamit maga alatt. Menet közben Misi pedzegeti, hogy bizonyára átment pluszba a hőmérséklet, hiszen helyenként tócsákon gázolunk át. Kiderül, hogy messze nincs itt plusz, csak ideiglenes patakok folynak keresztbe-kasul az úton. Egyik-másik patak szép hozammal csörgedezik.
Mikor a K négyzet jelzésen bedurvul az emelkedés és keresztezzük a szélesebb utakat, egyiket a másik után, érezni, hogy nincs messze Nagy-Hideg-hegy. Az egyik ilyen keresztezésnél valami fantaszikusan süti meg a Nap az úton lévő hóleplet! A felvonó aljától a az Éneklő úton kihagyjuk az éneklést, szépen komótosan felszuszogunk a turistaházig. Itt RitaB fogad üdvözölve, valamint az éppen itt pihenő ELTÉ-s csapat Petamival kiegészülve. Nem időzünk sokáig, még nagyon az elején vagyunk, ráadásul olyan szép az idő, élvezzünk belőle minél többet!
Útvonalkövetés helyett most „nagypistázunk” és Misivel felmegyünk a Nagy-Hideg-hegy csúcsára, ahonnan káprázatos panoráma fogad. A Visegrádi-hegység havas csúcsai, a napsütötte Duna szalagja.. Visszatérve a P sávra, a Rakodóig való ereszkedéskor nyilvánvalóvá válik, hogy itt ma a lejtők is izzadságosak lesznek… már ha az a cél, hogy két lábon tegyük meg az utat.
A Csóványosig tartó gerincút egyszerre nosztalgikus és felemelő. Az itteni bükkösökben süvítő szél hangja mindig részét képezi ennek az útnak, oly ritka a szélcsend (talán az idei Teleki 50 volt a kivétel). A Haramia-lyuk előtt balról egy kövekből kirakott emléket nézünk meg közelebbről, egy fiatalon elhunyt tanárembernek állították, legalábbis ezt mondta nekünk egy éppen akkor elhaladó résztvevő. A kilátás a nyugati gerincre pazar, szemezünk is a látvánnyal. Pár órával később fordított felállásban megismétlődik az „átkukucskálás”.
Csóványoson ep., most kihagyom a kilátót, Misi felmegy. Eközben észreveszem, hogy szépen rendbe hozták az útjelző táblát. Grobáék Gudlukinggal elviharzanak közben, és tzh-ékkal is összefutunk. A Magosfáig tartó úton megérezzük, hogy a hegy északi oldalára kerültünk: kegyetlen hideg lett hirtelenjében. A síkesztyű alatt is fáznak az ujjaim. Magosfáról Esztergályos fele menet időnként ki-kitekintgetünk jobbra, ahol is szépen tisztán látszanak szlovák hegyek. Elfutnak közben csapatostul a futók, Csanyának és Jaatnak dobok egy „hellót”.
Nem csal az emlékezetem, és még két kisebb huplit küzdünk le, mielőtt jön a lekanyarodás balra a Fekete-völgyhöz. A Godóvár előtt egy részben kopár hegyoldalról balra kitekintve fantasztikus kilátásban gyönyörködünk, szemben a Kövirózsás áll és vár, hogy meghódítsuk. Godóvár után pedig az amúgy is meredek és görgeteges lejtő most a lefagyás miatt különösen lassításra kényszerít. Magas termetem miatt nem is erőltetek semmilyen tempót, érjünk csak le egy darabban… ez a jelszó. Misinek itt sokat segít a síbot.
A Fekete-völgy előtti leágazó már annyira nem veszélyes, szépen leballagunk a panzióhoz. Előtte azonban még vár ránk egy patakátkelés. A kövek helyett inkább a közelben lévő fán próbálunk szerencsét, és a Cuha-patakon edződött emberfiának ez nem is jelent megoldhatatlan feladatot. Az ellenőrzőponton olahtamas pecsétel, bent a házban felesége valamint Vagdalthúsék kenik a kenyereket. Jól esik a meleg tea. Nagyon jó piknikhangulat uralkodik, sok-sok ismerős, felsorolni nem is tudnék mindenkit. Itt ér utol bennünket C. Béla, aki útitársunk lesz csaknem végig.
Nem időzünk túl sokat, irány fel a nyugati gerincre. Igazából az eleje annyira nem is kellemetlenül meredek, viszont alamuszi módon folyamatosan emelkedik. Tudván, hogy a durvább rész majd a hullámvasutazáskor jön, megint visszafogunk a tempóból. Jancsi-hegytől sok-sok kényszerpihenőt tartunk, mert muszáj kitekinteni a Csóványos felé. Tiszta az idő továbbra is, kattognak is rendesen a fényképezőgépek.
Feltűnt, hogy Béla a házból való kijövetel után eltűnt. A Jancsi-hegy előtt nem sokkal balról csörtetésre leszek figyelmes. Béla az, és nevetve konstatálja, hogy semmi előnyre nem tett szert az útvonalkövetőkkel szemben. Ő gyakorlatilag irányban jött fel a roppant meredeken. Hollókőn Misi beírja a nevünket a Csúcskönyvbe, miközben csak ámulunk a szép kilátás láttán. Kövirózsás előtt jobbra az andezites köveket úgy lepte be a vékony hóréteg, mintha valaki odafestette volna!
A nyugati gerinc trükkös, ugyanis messze nincs olyan magas, mint a főgerinc, viszont minden egyes csúcsot külön meg kell mászni. Jancsi-hegytől egészen Salgóvárig. Közben ugye technikás is a keskeny ösvény, köveken fel-le. Tavaly a Vár-alatti tisztástól nagyon nem akaródzott felmenni a Salgóvárba. Idén a józan ész diktál, úgy megyek, ahogyan a lábamnak jó. Megállás nélkül fenn vagyunk, odafent Egonék várnak bélyegzéssel. Menetközben beérjük Dömét is, láthatóan nem esik neki túl jól ez az emelkedő.
Megjegyzem társaimnak, hogy buliból felmehetnénk a Vár-bükkre is, ha már itt vagyunk, de nem nyeri el tetszésüket az ötlet. Innét komoly emelkedő már nincsen, folyamatosan lehet menni és beszélgetni. A megfagyott pocsolyára írt, Dömének szánt üzenetet is észrevettem útközben. Grobáék közben hol elénk, hol mögénk kerülnek, a Magyar-hegy utáni lejtőt velük kiegészülve tesszük meg. Elbeszélgettük az időt, és teljesen váratlanul meg is érkezünk a Magyar-völgyi ep-hez. Ezúttal semmi sör, semmi zene, hanem csoki és tea a szolgáltatás. Itt érjük be Bubut, gethét és L. Bélát.
Rövid megállás után megyünk szépen tovább az ezúttal fagyott magyar-völgyi szekérúton. Bezzeg az idei LeFaGySz-on elég érdekes volt ugyanitt a hatalmas sárban… Most inkább az a nehéz, hogy az erdészeti járművek által kivájt út úgy fagyott meg, ahogyan volt, és extra szolgáltatásként talpmasszírozás járt. Különösebb esemény nélkül telt el az út Bányapusztáig, elhaladva a Hevér-delelő mellett. A Katalin-forrásnál Béla kijelenti, hogy ő nem UKK-os, úgyhogy ő inkább egy általa jól ismert alternatív úton közelíti meg Nagy-Hideg-hegyet.
Bányapusztáról jön a rövid és keskeny út, ami többnyire sáros szokott lenni, meglepetésként ér, hogy ez a rész is le van fagyva. Biztosak vagyunk benne, hogy akkor a P+ is fagyott lesz feljebb, tehát egy gonddal kevesebb. Az Aklok rétje után az emelkedő elején beérjük a tatabányai elitcsapatot, és továbbra sem érzek különösebb fáradtságot. Beállok egy kellemesnek mondható tempóra, de ügyelve arra, hogy maradjon még a „tankban” a Hanák-rét utánra is.
Balról megjelennek a tipikus magas-börzsönyi bükkösök, elkezd süvíteni a szél: érezni, hogy nemsokára jön a „híres emelkedő”. Az enyhe lejtő végén egyértelművé válik, hogy elérkeztünk a mumushoz. Kiadom a feladatot magamnak: akármilyen tempóval is, legyen az „gyökkettő”, fel kell jussak, megállás nélkül. Nem is tudom, hogy definiáljam azt a járást, amit ott alkalmaztam: csoszogós lépcsőjárás lehetne leginkább.. Misi közben meglépett, így nem is vettem észre, hogy a dózerútra érve nem balra, hanem jobbra kanyarodott.
A kedden vajonmerre és RitaB által kirakott útjelző papír eligazított a sunyi balos letérésre (tehát még megvolt, mikor arra jártam), és a széles dózerútra kiérve már tudtam, hogy csak pár perc és ismét üdvözölhetem RitaB-t a turistaházban. Furamód a dózerúton nem sikerült tempót váltani, nem engedte a lábam. Odabent nagy bulihangulat. Misi még sehol. Pár perc múlva beesik és nevetve mondja, hogy rossz útra tért tévedésből. Nemsokára Béla is megjelenik az alternatív útról.
Gondolkozom azon, hogy kicsit megpihenjünk, de inkább megyünk, mert még világos van. Fejlámpát azért már feltesszük, ne menet közben kelljen ezzel foglalkozni. A cél az, hogy lámpakapcsolás előtt kint legyünk a Taxi-nyiladékon. Az Éneklő út most már nagyon kijárt, lefelé pedig igen érdekes. Mindenki próbálja elkerülni az eltanyálást, roppant csúszós lett az út. Még 2 lejtő vár ránk a Magas-Taxi turistaházig, hát egyiket sem kondenzgyík tempóval abszolváljuk.
A Magas-Taxnál ezúttal nem a rét végén sátorban, hanem a rét közepén az út mentén állva vár az ep.: a pontőrhölgyek mosolyogva ajánlkoznak fel egy fotó elkészítéséhez. A Grófi úton kicsit még szeles az idő, de elkezd érezhetően sötétedni. Kicsit rákapcsolok, mert nem szeretném az utolsó technikás szakaszt (röviddel a Taxi-nyiladékhoz való leérés előtti rész) sötétben. Leérünk a „kifutópályához”, vagyis a „menekülési útvonalra”. Nagyon visz a lábam, nem is akaródzik lassítani. Már alig látni valamit, a lámpát még sem kapcsolom be.
Folyamatosan szemezek a királyréti Várheggyel, ami szépen lassan de közelebb jön. Lámpa bekapcs, majd kisvártatva műutat érzek a lábam alatt. Pár pillanat, és nocsak: itt a cél. Osziéktól kitűző és oklevél jár a kézfogás mellé, valamint az ott lévő célba érkezettek általi jó hangulat.
Az igazolófüzet egyszerű, tömör, lényegre törő, a leírás elegendő. Néhány apróság: talán egy szinttáblázat jól jöhetne egy ilyen szintes túrán, magyarán a köztes terepi pontokhoz hozzá lehetne rendelni a rész-szinteket is. A másik: a hosszmetszet X tengelye nem egészen a valós kilométereket tükrözi. Igazából a túrán számomra közvetlenül sem a szinttáblázatra, sem a hosszmetszetre nem volt szükség, mert ismerem az útvonalat, de aki mondjuk először jön a túrára, talán segítség lehet ez a plusz információ.
Misi és Béla nem sokkal utánam befutott, majd Béla felajánlotta, hogy hazafuvaroz bennünket. A kocsiablakból láthattuk már csak, ahogy egy kiadós havazás veszi kezdetét. Szerencsére tévedett egy pár órát a meteorológia, jobb volt ez így most, tiszta időben megcsinálni a túrát.
Nagyon köszönöm a rendezőknek a túrát, igen jól éreztem magam. Ritkán szoktam egy-egy rendezvényre visszajárni, a nagyon eltalált útvonala révén a Vulkántúra viszont fix programom lesz decemberenként!

Szerző: lutak
Igazatok van, tenni kell a régi hangulatért, ezért írok néhány sort a szombati napról 🙂
Iszonyú korán csörgött az óra (ez képzavar, valójában kakukkolt a telefon) és 5 óra 6 perckor megérkeztünk Píttel krystáért és tzh-ért. Irány a Börzsöny! Már a városban is rémesen hideg volt, de ez csak fokozódott, és az M2-nek csúfolt lyukas sajt igazán igénybe vette a türelmünket, meg az autót:( Odaérve máris megállapítottuk, hogy meg fogunk fagyni, másrészt megállapíthattuk, hogy igazán megérte csomagtartóvédő gumiszőnyeget venni pénteken (kifolyt az ivótartályomból a szörp a kilyukadt szelepen át :() és alá öltőző nadrágot venni egy hete – mindkettő jól jött! Neveztünk és fél óra múlva már nem fájt a fagyból felolvadt ujjam a dupla kesztyűben:) Már rögtön az elején kaptunk kitűzőt – igaz ez még egy korábbi túra díjazása volt. Köszi vándorköszörűsnek! Lassan a hangulatunk is jó lett, a reggeli problémák emlékeit lassan felülírta a Börzsöny és a túra:) Nem irigyeltük a pontőrlányt a kis hídnád fagyoskodni, mi legalább elindultunk az emelkedőn és ez fűtött! Jó bő vizűek voltak a patakok, csermelyek – néha az úton is, de nem állták utunk és elértük a házat. Itt már megint éhes voltam, igaz a rajtnál is ettem (de ezt folytattam egész nap:) Rita vidáman pecsételt és kaptunk meglepetést is – köszönjük nagyon finom volt! szárítkoztunk, pihentünk, ettünk-ittunk. Kellett is a tea, mert a csőbe befagyott az innivalóm, útközben nem tudtam kortyolgatni. Aztán indultunk tovább, krystáék eszegettek még. Itt Csóványosig kisebb holtpontom volt, leginkább mentálisan – nyüszögtem, sehogy se volt jó: a kabátban izzadok, anélkül meg átfúj a szél stb. Ránézek a botokra Pít zsákjában és megkérdem, miért nem használjuk? 🙂 Elővesszük, innentől egy-egy bottal haladunk. Főleg a lejtőkön, de a ritmus miatt máshol is segít. Csóványoson az új telefonomat persze beleejtettem a hóba, de semmi baja nem lett. A zöld hosszúnak tűnik, akárcsak tavaly. A meredekebb részeken próbálok az avarban menni, miután rögtön esek egyet az ösvényen. A ház előtt csanya és Lupus ér utol, majdnem ott ahol múlt évben – tehát normálisan haladunk? 🙂 A patakon is sikerül átjutnunk az uszadékon, segít a bot.
A Vilati kerítésénél már látom olahtamas jellegzetes sapkáját: kapunk tőle pecsétet, meg újabb meglepetést! Nagyon köszönjük, ez mindig finom:) Bent serénykednek a többiek- Annamária, Vagdalhús és OT Orsi:) – kapunk teát, kenyeret és jól esik megint szusszanni, szárítkozni, kultúrált mellékhelységet találni. Megérkezik wuduking, vele még találkozunk később, ahogy sok ismerőssel is. Mi lassan indulunk, hisz sok van még hátra. Felmászunk a piros sávig – itt már érzem, engedett a reggeli fagy, leveszem a dzsekit és polárban folytatom, a néha durva hideg szél ellenére is. Hosszú hullámvasutazásba kezdünk, felidézek egy régi túrát Perőcsényből Nagybörzsönybe és a két évvel ezelőtti Vulkántúra „light” túránkat:) Ez a gerinc az első alkalomtól fogva az egyik kedvenc börzsönyi útvonalam, egyszerűen megunhatatlan! Hollókőn csoki és kilátás 🙂 A szélnek és a botok ritmusának megfelelően jól haladunk, bár az egyik emelkedőn lendületet vesztek és meg-megállok szusszanni. Végre a pont – épp egy órakor! Innen már látszólag lefelé, de megjegyzem, hogy ne felejtsük el még a Magyar-hegyet:) Az éles jobbkanyart nem vétjük el, szép lassan felmászunk a hegyre. A lefelé már sokkal kellemetlenebb, ezt tavalyról is jól megjegyeztem. A kis házikónál be az ösvényre és reménykedünk, hogy nincs már sok a pontig. Tényleg itt az út és az ep. – az eddigi hangos helyett, egy csendes, serény egy személyes – finom meleg teával és minőségi csokival, amit egyelőre zsebrevágunk. Tempósan elindulok a völgyben, ez a rész úgysem a kedvencem… A forrásnál beérünk egy nagy csapat ismerőst, köztük gethét és wudukinget, velük megyünk tovább a kisházig. Ott gethével hármasban leülünk a padra és eszegetünk: aszaltszilva, csoki, sós mandula. Jó lesz az energia felfelé.
A csúszós, susnyás ösvényen felküzdjük magunkat a fácskákba kapaszkodva és a második létra alatt kimászunk a dózerútra. Itt leveszek egy réteg ruhát és ezalatt beér minket Sétálós bácsi. Rövid szakaszon lassít a beszélgetés kedvéért, majd az első emelkedő után elhúz pillanatok alatt. Pít a dózerúton és korábban is jó néhányszor a Lefagysz útvonalát magyarázza nekem, nagyjából képbe kerülök. Jobbra nézve a kissé hatásvadász naplementét nézzük és a tavalyi Tortúrát emlegetjük Gethével – hisz a giccses naplementék csúcsa volt a Tar-kő panorámája a felhőtenger felett:) Kissé enerváltan ballagunk az utolsó emelkedő felé a szekérúton, hisz egyikünk sincs túl kirobbanó energiák birtokában… Ekkor SC jelenik meg hirtelen mögöttünk, a nyári kalapját kapucnival álcázva és utcai/kirándulós álruhában:) Persze előreszalad az emelkedő aljában, míg mi szép komótos tempóra váltunk és igyekszünk egy szuszra fellépegetni. Ez sikerül is, fent pár korty ital a beltéri pontokon gondosan felolvasztott innivalóból és nekivágunk a maradék lankás emelkedőnek a házig. Az utolsó kanyarban 16.01 az idő, 4 órára számítottunk, hogy felérjünk ezen a szakaszon még világosban. Tehát belefér a hosszabb pihenő. Forraltbort és teát kortyolgatok, pihenek, szárítkozom és persze eszem:) Pít is ezt teszi, de ő a pohár sört választja. Mikor indulunk, döbbenünk rá, hogy legalább háromnegyed órát pihengettünk 🙂 A lefelé induló piros megvan, de totál nem emlékszem az ezt követő szakaszra, így itinert olvasva bizonytalankodom és aggódom jó irányba megyünk-e 🙁 Nagyon nem akarok a végén elkavarni, hisz eddig végig ismerős volt az útvonal. Végre kiérünk egy merőleges szekérútra és bevillan az emlék! Itt 1-2 méter jobbra, be a túloldalt és ott a Taxi rét! Hurrá:) Már messziről látszik a tábortűz – a fiatal pontőrök vidáman kurjongatnak a túrázóknak, hogy ott a pont, oda menjenek. Innen beszélgetve Píttel ketten lépdelünk lefelé az úton, Gethe Jámborral a NHH-ról előbb elindult. Egyszer hanyatt vágódom a jégen, de nem vészes, végre kiérünk a lefelé vezető egyenesebb szakaszra – onnan már nem olyan sok. A reggeli leágazáshoz (PX) visszaérve kb. utolérjük gethééket, akik Béla bácsival tartanak lefelé. Még néhány jéggé vált vízátfolyást kerülgetünk és lassan kiérünk az út végéhez. A cél előtt magunkhoz vesszük a váltóruhát a kocsiból és bemegyünk a célba.
Klassz volt a túra: nehéz, technikás pályán és mint, mindig gyönyörű! Az izomláz mára erőt vett rajtam, de ezért bőven megéri:) Jövőre persze ugyanitt!

Szerző: lpr
Börzsönyi Vulkántúra
4-kor ébreszt a vekker. Brrr, talán mégsem kéne menni? De már megbeszéltem Jámbor-ral, hogy együtt megyünk.
Kimegyek az erkélyre, szikrázóan csillagos ég és hideg. Legalább nem lesz sár. Felébredek.
Jó tempóban haladunk az M2 autóútnak csúfolt akadálypályán. Hiába, no, Magyarország szélsőségesen hideg tavalyi és idei telei kedveztek a kátyúk kialakulásának.
6-ra érünk Királyrétre, közben egy stopost is felveszünk a kisvasút végállomásánál. -10,5 fokot mutat a hőmérő. Na ne. A nevezésnél hamar felmelegszem, mert a szervezők visszatérő ismerősként üdvözölnek, pedig ez csak a harmadik Vulkánom.
NHH-n a felkelő nap sugarai és RitaB kedves mosolya fogadja a meglehetősen csatakos túrázó.-kat. Enyhe forraltbor illat lengi be az üres éttermet.
A Csóványoson ismét kihagyom a felmászást a toronyba, pedig talán idén megérte volna. Nem baj, majd jövőre! A Fekete völgy idén is lejjebb van mint Magosfa, de most megúszom esés nélkül. Hurrá!
A VILATI-ban a Páratlan Páros fogad. Vagdalthús pecsétjét szilvalével viszonzom, majd olahtamas-sal cserélünk névjegyet.
A gerincmászás most flottul megy, de az időnként feltámadó metsző szelet nehezen viselem. Felfelé is fázom néha, hihetetlen. Salgóváron hiányolom a zászlót és a sátorban szundikáló pontőrt. Kárpótlásul szőlőcukrot kapok.
Magyar-völgyben a megszokott nagy létszámú pontőrség helyett egy legény állja csak a rohamokat, derekasan igaz. A megszokott sörvételi lehetőség és a zenés felár is hiányzik most.
Bányapusztáig egész gyorsan eljutok, aztán … bezárom a kalderát.
NHH-n a lemenő nap sugarai és RitaB kedves mosolya fogad. Utóbbiból sajnos nem sokat látok, mert lecsap(ódik) a pára a szemüvegemre. „Gonoszul” megjegyzi, mennyire megváltoztam a reggeli találkozásunk óta. Zsúfolásig tele van a vendéglő, valóságos illatorgia: zacskós leves, tornatermi öltöző, rántott hús, párák és párlatok.
Bedobok egy 1000mg-os L-karnitint (nem most kellett volna, de elfelejtettem), ez kellően felpörget és a számomra utálatosan hosszú és köves Taxi-nyiladékot segít leküzdeni. Jó lenne már egyszer világosban odaérni.
A célban ismét a rajtnál kapott kedves üdvözlés fogad. Még mindig jólesik. A virsli most elmarad, tépünk haza a hóesésben.
Kicsit „pontosra” sikerült a beszámoló, de a túra többi része mindig egyforma. Gyönyörű.

Szerző: mark113
Kedves Túrázók!
Rendszeresen olvasom a topicot, hozzá azonban eddig még nem szóltam. De most nem bírom ki! Miért is?

ahogy Kerek Repkény nagyon helyesen írta „Adjuk vissza a ttúrának az eredeti arcát” – hátha eme szerény kis hozzászólásom segít
teljesen a Vulkántúra hatása alatt vagyok.
Szóval a túra bomba jó volt!! Volt ott minden ami kell: vacogás, izzadás, kaptatás, esés, kelés, seggen (akarom mondani fenéken) csúszás, aztán megint izzadás, hó, szél, latyak, napsütés (néhol 1 pici), jég, csoki, tea, jó szó, kedves mosoly, izzadás, emelkedő (nem kevés), lejtő (szintén), jó hangulat, káromkodás, gyönyörű táj, csodás panoráma, jó levegő, izzadás, banán, szőlőcukor, hideg, meleg (na jó az nem volt), korcsolyázás, bakancson síelés, és persze a végén célba érés.
Ami nem volt: 1. fejlámpa, vagy egyéb világítás (okos vok tudom)
2. 18.40 után busz Kismarosra
Nem ragozom tovább a túra fantasztikus volt, állandó társamnak (Szultán. fedőnév alatt garázdálkodó titkos ügynök) és nekem hosszú időre emlékezetes lesz.
Köszönet érte a szervezőknek, pontőröknek, valamint a 18.40-es busz vezetőjének, aki volt olyan kedves és 1 hirtelen jött gondolattól vezérelve megvárt minket! (nem kis sprint volt a részünkről, biza). Jövőre ismét!
üdv
ui: Sony ericsson a világ legjobb telefonja!! A „fény” funkció életet ment a töksötétben Nagy Hideg hegyről lefele….

Szerző: ateszking
Beszámoló a Vulkántúráról
Először is a köszönetek, üzenetek és bocsánatkérések:
Köszönet Ritának a vidámságért a második NHH-s áthaladáskor és a kexalámiért az első alkalommal.
Köszönet Vagdaltnak és Oláhtamásnak a TTB-pöttyösért és a vidámságért, valamint Annamáriának és Vagdaltnénak a teáért és zsíros kenyérért.
Köszönet Ritának Husinak és vajonmerrének a kirakott elágazás-jelzésekért, a külön-itinerért és a szóbeli tájékoztatásokért. Főleg az utolsó kirakott jelzés jött jól a NHH-re felfelé a sötétben.
Elnézést kérek Annamáriától és Vagdaltnétól, hogy nem köszöntöttem őket külön és olyan bamba voltam, de akkor már éreztem a derékfájásomat (lásd lejjebb) és kezdtem dekoncentrált lenni.
Üzenem tzh-éknak, hogy jól hártak, hogy nem jöttek tovább, ha ennyire nem tetszett nekik a jég. Elesések száma szintén lent.
Most már tényleg a beszámoló:
Kedves előző este fél tizenkettőkor jött meg Karcagról, így aztán kb. hat órás alvással vágtunk neki az autóútnak.
A célba aránylag normálisan odaértünk, 8:20-kor vágtunk neki a távnak. Ő kissé aggódott, hogy alulöltöztem a túrához, rajta polár, kis kabát, az én nagykabátom, és a tőlem lenyúlt kesztyű 🙂
Elég hamar kiderült, hogy nem lesz egyszerű az út, már a PX-en erősen csúszkált az ember bakancsa. Kedvesnek ráadásul nagyon nem ment, nézett is rám morcosan, hogy ilyenkor a boltokban sokkal jobb az idő… Itt még jónéhány futó száguldott el mellettünk.
Fent Rita lelkesen és kedvesen fogadott, a TTB-ből a világon először láthatta Kedvest élőben. A kexalámi isteni volt, a forraltbor drága, a hely jó és szép. Kedves rájött, hogy szokása szerint túlöltözött, a kisebbik kabát és a kamáslik Ritánál maradtak. Ezzel alapvetően eldőlt, hogy ezt a túrát is mindenképpen végig kell csinálni, mert vissza kell jönni a cuccunkért (nomeg az autóért Királyrétre). Mire elindultunk, feltámadt a szél és némi havat is fújdogált. Sajnos jórészt a kilátás is meghalt. A Z-ig jól tudunk menni, már kezdtük magunkat egész jól érezni. Aztán elindultunk lefelé. Itt nagyon kijött a hó nélküli fagy hátránya, a jégen csúszkált mindenki előttünk és utánunk is. Mi megúsztuk fejenként két letottyanással. A Z4-en már folyamatosan az út mellett mentünk az erdőben. Kezdtem érezni a derekamat (valahol megrántottam), ami nem ígért sok jót, tekintettel a hátralévő távolságra. A patakon átkelés nem jelentett nagy gondot, jöttek Vagdalték, és a pont. Nagyon kellett ez a kis lelki tuning. Bent leülve már éreztem, hogy gondok lesznek…
A következő emelkedő legalább nem volt gonosz, még lehetett tempózni. A gerincen kicsit kezdtük végtelennek érezni a Salgóvárig vezető szakaszt. Ott találkoztunk immáron eléggé kiborult túratársakkal is, az egyik srác már igencsak földhöz vagdosott mindent, hogy ő innét a legrövidebb úton megy hazafelé! Még későbbi is láttuk egyszer hanyatt esni a Magyar-völgy felé.
A völgybe lefelé menet már egész jól kerülgettünk a csúszkálós csapdákat, nem volt gondunk velük azon kívül, hogy lassították az embert. Lefelé menet utolértük tzh-ékat, akik már ekkor is kiszállást emlegettek. A magyar-völgyi pontnál úgy is döntöttek, hogy ennyi, mi viszont indultunk tovább, minden világosban (félhomályban) megtett méter nyereség volt. A hátfájás ekkor már lehetetlenné tett bármilyen bonyolultabb mozgást, mint lehajolni a túrabotért/hátizsákért, stb. A K-n haladva még abszolváltuk a bányánál a balkanyart. Utána összefutottunk egy háromfős fiatal társasággal, de még három lámpával figyelve is túlfutottunk azon, ahol a K Y-ban leágazott. Még egy kereszteződés után ők úgy döntöttek, hogy maradnak az erdészúton, mi viszont inkább kicsit visszamentünk az utolsó kereszteződésig. Ott is kóválygott jónéhány fejlámpás alak, akik a továbbvezető K-t keresték(tük). Némi tanakodás után elindultunk balra fel, ahol 300-400 m után megleltük a P+-t. Itt sikerült összerakni a képet, hogy hol futottunk túl az elágazáson. Nem voltunk egyediek, vagy 15-20 ember lámpája kóválygott a rossz úton, vagyis a sötétben nagyon sokan kerültük meg rossz irányból az Aklok rétjét (Itiner-írók és jelzéskirakók figyelem!). A P+on már könnyen felmentünk a turistaházhoz. Én itt már a fájdalomtól szinte semmit sem tudtam csinálni, két kézzel kapaszkodtam az asztalba egy leülés-felállás kombóhoz. Nagyon rövid pillanatig felmerült bennem a feladás gondolata. De Baltazár inkább meghal! (Főleg, hogy annak már semmi értelme nem lett volna.) Rita vidámságából nyertünk némi lelkierőt, átvettük az otthagyott plusz holmikat, és irány lefelé.
A lefelé vezető út vegyes volt. A sífelvonó alatt még kétszer ültem seggre. Utána jó volt az út, Rita szóbeli itiner-kiegészítésének köszönhetően gondolkodás nélkül mehettünk lefelé, minden elágazás, kanyar simán megvolt. A Magas-Tax-után viszont még kétszer zakóztam a jégen, akkor már kezdtem igen csúnyán beszélni. A villanyoszlopok alatt vezető szakasz végtelennek tűnt, az összeverődött kisebb turistacsapat már igencsak morgott, hogy hol van az a */#&!!&@{ Királyrét! Az odaérés nagy megkönnyebülés volt, átvettük a kitűzőt, oklevelet, a virslit, aztán irány haza! A virslievésnél még láttuk a salgóvári hisztizős kollégát a barátaival, a kitűzőnek, virslinek és forralt bornak köszönhetően már ő is vidáman nevetett.
Fél tízre értünk be, kb. úgy is néztünk ki, mint ahogy éreztük magunkat.
Meg kell mondanom, hogy a körülmények miatt nem élveztük a túrát. Valószínűleg pszichikailag sem voltunk eléggé felkészülve rá, de most nem volt enjoy. Még ma délelőtt is rokkantként mozogtunk mind a ketten. Azt kell mondanom, hogy a Vulkántúra az idei 12 Ttúrámból benne van a legnehezebb háromban.
Ettől függetlenül a Börzsöny és az útvonal szép volt, a kilátás is tetszett, az ismerősök kedvesek voltak. Mindenkinek köszönet a túráért, frissítésért, bíztatásért.

Szerző: Jazzkedvelő
Börzsönyi Vulkántúra.
Előzetesen nem tűnt könnyű túrának a kilométerekhez rendelt szintkülönbség miatt. Ráadásul én még a Börzsöny Csúcsai túramozgalom keretein belül 4 plusz kitérővel meg akartam toldani ezt, így bizonytalanul keltem fel szombat reggel. Ugyanis – a múlt héthez hasonlóan – igencsak kialvatlan és fáradt voltam az utóbbi két hetes céges hajtás miatt. De ha már felkeltem, és várt a túrazsák, nem volt választási lehetőségem….
Kezdeti lelkesedésem egészen a liftig tartott, ahol is két emelet között ragadtam. Vasárnap hajnal 5, ki fog engem megmenteni a harmadik emelet magasságában? Magamra maradtam. Majd Mekgájvert játszva két 20 forintos segítségével – állítólag ő az említett pénzérmékkel hegeszteni is tudott, én eddig nem jutottam – negyed óra alatt szabadultam a helyiségből. Jól indult a napom….
Kocsival felvettek, majd 7 körül startolás. A startban konstatáltam a második problémát: fényképezőgép otthonmaradt az asztalon. Petamiék mögöttünk forralt borért reklamáltak, volt némi igazuk. Indulás, bemelegedés. Első pecsételés rendben, és nézve a Magas Tax-ot eldőlt hamar, hogy most innen nem kíséreljük meg a csúcsmászást. Ezután fel Nagy-Hideg-hegyre. Itt éreztem már, hogy nem az vagyok lenni, akinek kellene, hogy legyek fizikailag. Csúcskő megnéz, majd indulás Csóványosra. Amíg a vaslétrán felmásztam sikeresen lehibernáltam az ujjaimat, de a kesztyűért le kellett volna venni a hátizsákot. Magosfa, ahol tanakodtunk melyik is lehet pontosan a kód, és érezhető volt már a jeges szél. Majd tovább, kitérő fel a Miklós tetőre, vissza le a Zöldre.. Néztem, majd hol is fogunk továbbmenni – ott szemben fent – közben időnként kicsit veszélyesen és jegesen le a Fekete völgyi ellenőrzőpontra. Jó pár topikos emberke velem együtt próbálta kortyolgatni a teát poharak nélkül. A tea nagyon jólesett, majd indulás tovább felfelé. A gondok itt jelentkeztek fajsúlyosabban. Felfelé menet kezdtem kész lenni. Zolira, aki előttem ment, és velem volt az Árpád híd óta igencsak feltartóan kezdtem hatni, többször mondtam, menjen el, mert le vagyok lassulva, csak botorkálni tudok. Ő nem tágított mellőlem, csak a Holló kő közelében indult el nagyobb rakétatöltetekkel. Végig gyönyörű kilátás az útvonal mentén és Holló-kőn. Salgó várnál bevárt, majd itt Döme 63 segített ki, hogy pontosan melyik is az a Vár-bükk, merthogy kitérő gyanánt oda is fel kellett kapaszkodnom még pluszba. Rákérdezett, hogy akkor a Magyar hegyre is felmegyek? Csak annyit tudtam mondani: Fel kellene… De itt valahogy nem voltam olyan magabiztos a dologban.
Megmondom őszintén, itt iszonyatos holtpontban voltam, Zoli el is ment tőlem, nem bírtam az amúgy nem túl nagy tempót. Hiába, ilyen túrára nem illik kifáradtan és kialvatlanul jönni. A holtpontom csúcsa a Vár-Bükk tetején volt, teljesen paff voltam. Valószínűleg a vércukrom is nem kicsit esett le, illetve komoly folyadék-problémáim voltak. A vizem, az a kevés is, ami maradt szinte jéggé vált – nesze neked lustaság, avagy reggeli teafőzés -, és semmi csoki vagy cukorszerű képződmény nem volt nálam. Komolyan gondolkodtam, hogy a következő ellenőrzőpontra leérve kiszállok, mert nem fogok tudni felmenni ilyen állapotban újra Nagy Hideg hegyre. Kanyargós úton bandukolás, és szerencsémre a Magyar hegy nem volt nagy kitérő. Innen lecaplattam Magyar völgyig. És valami csoda folytán, sok személlyel ellentétben egész jól regenerálódtam lefelé, pedig utálatos dolog néha lefelé menni. Az ott kapott tea és csoki volt azt hiszem a mentsváram. Miután ezt elfogyasztottam lelkileg közelebb és járhatóbbnak tűnt nekem a Nagy Hideg hegy magassága, bár valamit már hallottam a felvezető P+ meredekségéről. Ekkor számomra meglepetten jöttek be Petamiék az ellenőrzőpontra. Azért volt meglepő, mert én 3 kitérőt is tettem, teljesen szét voltam zuhanva, azt gondoltam, valahol jóval előttem járnak. Az ellenőrzőpontról elindulva rám szól Petami, hogy húzom a lábamat. Ez így meglepett, mert alapvetően a lábamban semmi fájdalmat vagy problémát nem tapasztaltam. Valószínűleg a fáradtság miatt a bokasérülésem jöhetett ki, mármint „szellemi” szinten. Értem ezt úgy, hogy amikor régebben már rég semmi baja nem volt a lábamnak, még akkor is rendszeresen sántikáltam vele amolyan reflexszerűen sajna. Talán itt is erről volt szó.
Elindultam utánuk (Petami, Vándor Csillag, meg talán Joe). Bányapusztán a létra után majdnem hatalmas zakó, de megúsztam. Itt társultam egy túratárssal megint, és lassacskán, néha igen nehézkesen haladtunk felfelé. Majd jött a P+, ahol előkerült a fejlámpa. Sokkal veszélyesebb emelkedőre készültem, de azért nem lebecsülendő a kaptató. Nagy Hideg hegyre beértem, majd bemutatkoztunk egymásnak Vándor Csillaggal, aki ott várt be valakit, és jó étvágyat kívántam a leveséhez. Kicsit irigyeltem is, de én másfél (!) liter folyadékkal töltöttem fel magam. Ez tükrözte korábbi állapotomat valamennyire. Túratársammal beszélgetve felmerült, hogy Ő is Pesten megy át kocsival, és én alattomos módon bekéredzkedtem hozzá. Felhívtam Zolit, pontosabban próbáltam, hogy ne várjon rám a célban órákig, menjen haza, betársulok máshová. A mobil befagyásából SMS-re tellett hosszú idő után….
Indult a lejtmenet, melynek eleje nem volt egyszerű. Vaksötétben igencsak csúszkálós úton nekiindulva büszke voltam, hogy megúsztam esés nélkül. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy kétszer is sikerült 720 fokos fordulatot tennem a függőleges tengelyem körül, és a csoda az volt, hogy talpon maradtam. Magas Taxnál tábortűzre érkeztünk, majd rájöttem, ma már nem mászom meg a hegyet a kérdés megválaszolásáért. Innen egy négyes csapattá álltunk össze és ereszkedtünk le egészen a célig. Azt a köves utat lefelé baromi hosszúnak érzékeltük. Én itt – biztos, ami biztos, nehogy kimaradjak a jóból – dobtam egy hátast egy alattomos jégfolton. Megnyugodtam, mert várhatóan megvolt a napi adag, és több esés nem lesz.
Célba beérkezve konstatáltam, hogy gyakorlatilag percre pontosan 12 órát mentem. Azaz szintidőt a plusz kitérőkkel együtt. Jobban időzíteni sem tudtam volna. Oklevél, pecsét, majd váltóruha átvétele. Nagy segítség volt, hogy az harmadik szakaszon megismert túratársam – aki Tatára tartott – kocsival behozott Pestig. Ezt így utólag is köszönöm neki….
Sajnos fényképek nincsenek itthon maradt gépem miatt 🙁 Pedig lett volna mit fényképezni…
Számomra az állapotom miatt talán a legnehezebb túra volt az idei évben, ugyanakkor az egyik kedvenc is. Egy dolog nagyon valószínű: ide jövőre is vissza kell jönnöm. Gyönyörű útvonal, szép helyek, és jó kihívás. De csak több alvással…
A Börzsöny Csúcsai túramozgalomból is sikerült 7 pontot begyűjteni, bár eredetileg 8-at terveztem. A Magas Tax majd marad máskorra.
Így utólag örülök, hogy sikerült átesnem a holtponton és nem adtam fel, mert ez volt az idei évi utolsó teljesítménytúrám, és ebből a szempontból nem szerettem volna kudarccal zárni az évet. A két ünnep között azért még megyünk túrázni …
Köszönet a szervezőknek meg mindenkinek, aki által lehetővé vált az, hogy otthon élvezhessem a forró kádfürdőt egy gombapörkölttel a kezemben, melynek elkészítése kedves feleségemet dicséri 🙂
Attila

Szerző: emdt
Kezdjük azzal, hogy én nem akartam eljönni erre a túrára. Elég kemény az a 2300 m, és én nem szeretek télen túrázni. Szabola volt már többször. Krichard kevesebbszer, bár ő nem számít, mert olyan gyorsan néz, hogy úgysem emlékszik semmire (tudom, tudom: a… p…). De mi a francnak maradjak otthon egyedül, és különben is kiváncsi voltam rá, hogy bírom. Éppen ezért nem aggódtam az elején, akkor még nem érdekelt a szintidő sem.
Az első nagy emelkedő a Csóványosig tartott. Közben voltak azért lejtők, de azok csak rövid szakaszok voltak. Szépen lassan meneteltem felfelé, a túrabot sokat segített. Néhol jeges volt az út, de csak a legmeredekebb szakaszokon fordult az elő, hogy meg-megcsúszott a lábam. Ez elég kellemetlen, mert amikor előrelépne az ember, pont akkor csúszik hátra a lába, és amellett, hogy idegesítő (engem roppantul idegesített), elég sok energiát vesz el. Ekkor még nem aggódtam, relatíve gyorsan felértünk a Nagy-Hideg-hegyre. Itt nem álltunk meg, rögtön indultunk is tovább. A túra innen az egykori megavulkán felrobbant kaldérájának szélén vezet körbe. A következő erőpróba a Csóványos megmászása volt. Valahol itt merült ki az elem a GPS-ben, amit csak 9 km múlva vettem észre. Pedig reggel még teli volt az elem.
Még a Csóványos előtt megálltunk egy kicsit, ahol megettük krichard csokiját, ő meg elfogyasztotta második szendvicsét. Ezzel élelmiszerállományának 50 %-a elfogyott az első 9 km-en. Volt itt egy rövidke hózápor, talán fél óráig tartott. A Csóványosról ugye csak lefelé lehet menni, a következő magaslat a Magosfa, ez nem jelentett lényeges megterhelést, és lefelé is jól lehetett haladni. Hosszú lejtő következett, aminek felső szakasza kifejezetten kellemes volt, gyorsan lehetett haladni. Szabola és krichard kitérőt tett a Miklós-tetőre a Börzsöny csúcsai túramozgalom miatt. Addig én lementem a Fekete-völgybe és ott vártam meg őket. A lejtő alsó része nagyon meredek és csúszós volt, csak lassan tudtam menni. A völgyben lévő ellenőrző ponton alig kellett várni a többiekre.
Még csak 17 km-nél voltunk, és 5 órája jövünk. Nem valami jó eredmény. Ismét emelkedő jön, ami a térképen elég durvának tűnik, azonban – lehet, hogy a kaja miatt – elég gyorsan haladok felfelé. A többiek lemaradtak, igaz, hogy fényképeztek is közben. Nem volt hó az emelkedőn, és az út sem volt jeges. A hegytetőn azonban már voltak jeges foltok, amik hirtelen jöttek, és hasra is estem az egyiken. Innen már óvatosabban mentem. A Holló-kőn voltunk félúton, viszont 20 perccel el voltunk maradva a szintidőtől. Ettől egy kicsit kiakadtam. Azt hittem, hogy tök jól jövünk, aztán kiderült, hogy tök szarul haladunk. És az előttünk álló csúcsok láttán előrevetíthető, hogy még lassulni fogunk. Még három emelkedő, és fenn vagyunk a Salgóváron. Ott bénáztam a köveken felfelé, minden második lépésnél visszacsúszok, ráadásul az egyik túrabot is szarrá megy: nem lehet meghúzni, állandóan visszacsúszik. Fizikailag nem voltam elfáradva, semmim nem fájt – legalábbis nem nagyon – mégis K ki voltam dögölve. Főleg az idegesség miatt. Még egyik túrán sem volt ilyen. Fel akartam adni, vagy legalább a szikláról leugrani.
Aztán csak továbbmentem, de közben szidtam magamamt, hogy lehetek ennyire állat, hogy nem bírom feladni. Szabola és kricard felmenetek a Várbükkre, ugyanazon okból, mint a Miklós-hegyre. Én egyedül mentem tovább, és 5 km múlva találkoztunk a Magyar-völgyben. Az eleje itt is gyorsan ment, aztán amikor jegesedett az út és ismét elkezdtem csúszkálni, már megint lelassultam. Az ellenőrző ponton 5 perc sem kellett, máris utolértek a többiek. Mondtam nekik, hogy meg fogják szívni, hogy elhívtak, mert miattam nem fogunk beérni időben. Itt a csoki meg a tea segített, gyorsan tudtunk menni a széles úton fölfelé. Már csak a Nagy-Hideg-hegyre kellett újra felmenni, de az még nagyon sok szintben.
Az a vicc, hogy ha ez egy normál túra, nincs sötét, és nincs előttünk egy brutális emelkedő, simán beérnénk, de így nagyon neccessé vált a teljesítés. Útközben besötétedett, felraktuk a fejlámpákat. Ismét kimerülőben voltam, egy forrásnál megálltunk inni, ez egy kicsit segített. Tulajdonképpen egy szar szakasz volt, ahol meredeken kellett egy keskeny ösvényen menni felfelé, és az út is nagyon csúszott. De nem volt hosszú az emelkedő. Szerencsére szabola ismerte az utat, mert nem lett volna kedvem még azt is keresgélni. Közben újra eleredt a hó, most hosszabban esett, mint napközben, de nagyon kis pelyhekben. Lényeges friss mennyiség nem alakult ki. Abban volt zavaró, hogy az útról felnézve a fejlámpa fényét visszaverték a hópelyhek.
Azt hittem, hogy már csak egy emelkedő van hátra, de még az utolsó előtt volt két kisebb is. Nem értem szabolát. Ott élvezkedett, hogy milyen fasza „volt” ez a nap, én pedig úgy éreztem, hogy nagyon sok van még hátra, ráadásul még az sem biztos, hogy időben beérünk. Az utolsó nagy emelkedő előtt ismét megálltunk, megettünk és megittunk mindenünket, majd nekivágtunk. Krichard már rég eltüntette az ő kajáját. Én nem bírtam enni kenyeret, odaadtam neki az enyémet. Miközben másztunk felfelé, a turistaházból kiszűrődő fény egyre közelebbre került. Úgy éreztem magam, mint amikor a Sonnblickra mentünk föl, csak ott 2300 m-rel magasabban voltunk. Itt sem voltam sokkal gyorsabb.
Tíz perc pihenőt engedélyeztünk magunknak. Addig teáztunk, pihentünk, szabola száraz pólót vett fel. Nem akartunk sokat ülni, mert akkor csak bemerevedik a láb, és megszokjuk a jó, meleg turistaházat. Így is rossz volt kilépni a házból. Innen már 7 km lejtő a célig, és 1 óra 20 percünk van. Ami még normál körülmények között elmegy, de féltem a jeges szakaszoktól, ott én nem merek gyorsan menni. Szerencsére nem sok ilyen rész volt, és az utolsó pár km-en már abszolút nem voltam ideges.
Tudom, most azt fogja mondani szabola, hogy pöcs vagyok, hogy nyivákolok már félúton, hogy nem érünk be, de ettől még ez volt az igazság. Nekem lett igazam, megint elkéstünk, még ha két percet is. A szervezők ezen nem izgatták magukat, megadták a jelvényt és az emléklapot. Tudtam, hogy kemény lesz a túra, de azért reméltem, hogy 12 óra alatt azért beérek. És még az időjárással is szerencsénk volt, pár hete 60 cm hó borította a Nagy-Hideg-hegyet.